Aggteleki Nemzeti Park

Természetföldrajz

A terület éghajlata nedves kontinentális, hosszú nyárral és a Kárpátok közelsége miatt erős hegyvidéki hatással. Ez a térség hazánk egyik leghidegebb tájegysége. Az évi középhőmérséklet 9,1 ºC, a fagyos napok száma 120-130. Az évi napfénytartam kevesebb, mint 1900 óra, az évi csapadékmennyiség 660 mm. Legcsapadékosabb hónap a június, a legszárazabb a március. Ennek megfelelően alakult ki a térség természetes növény és állatvilága.
A karszt legnagyobb hozamú vízfolyása a Jósva-patak, amely Jósvafő közelében ered. Jósvafőn a karszt legnagyobb forrásai a Jósva-, a Kis- és Nagy-Tohonya- és a Kajta-forrás táplálják. A Jósva-völgyön több kisebb-nagyobb vízfolyás és a Ménes-patak ömlik bele, míg végül a Bódvába torkollik. A vízgyűjtőterületek a karsztos kőzetek sajátos vízvezetési tulajdonságai miatt nehezen lehatárolhatók.

A karsztforrások vízhozama a csapadékviszonyoktól függően igen eltérő és változó. A környék természetes tavai kis területűek és csak néhány méter mélyek. Kialakulásuk szerint lehetnek töbörtavak (Vörös-tó) és víznyelő eltömődésével keletkezett tavak (Aggteleki-tó). Hosszú és intenzív csapadékhullás után, vagy hóolvadáskor agyagos, sík területen, töbrökben, vagy kis mértékben eltömődött víznyelőkben időszakos tavak alakulnak ki. A mesterséges tavak közül a leglátogatottabb a jósvafői Tengerszem-tó. Ugyancsak mesterséges a Ménes-völgyi halastó és a Rakaca-víztározó.
A karszt elsősorban a mészkőnek és a hozzá kapcsolódó természeti jelenségeknek jellegzetes fejlődési állapota, formája. A kőzettel érintkező vízbe a levegőből és a talajból szén-dioxid kerül, és mint gyenge sav (H2CO3) oldja a mészkövet. A karsztformák kialakításában az oldható kőzettel érintkező szénsavas víz oldó hatásán kívül fontos szerepe van még a terület tengerszint feletti magasságának, a csapadékviszonyoknak, a hőmérsékletnek, a növényzet jellegének és a talajösszetételnek, vagyis az éghajlatnak. A mészkő oldódásával keletkeznek a pusztulásos karsztformák (karr, víznyelő, töbör, barlang). A karbonátos kőzetek sziklafelszínén az oldhatóság és az oldó hatás helyi érvényesülése szerint változatos alakzatok keletkeznek, amelyeket karroknak nevezünk. A szabad karrok a talajmentes sziklafelületeken, a fedett karrok pedig a talajjal, illetve málladéktakaróval fedett kőzetfelszínen alakultak ki.

Víznyelőknek nevezzük azokat a helyeket, ahol a felszíni vizek koncentráltan, nyílt elnyelődéssel, vagy a nyelőt kitöltő törmeléken való átszivárgással a karsztosodó kőzetbe kerülnek. A töbör, vagy dolina általában szabálytalan kör alakú, lefolyástalan mélyedés, amelyhez jól elkülöníthető vízgyűjtő terület nem tartozik. Talaj alatti oldódás és mélyülés együttes hatására alakul ki. A felszín alatti karsztformák a különféle karsztos barlangok. Ha a kioldott mészanyag kellő mennyiségben feldúsul a vízben, akkor kiválik. Így keletkeznek az épüléses karsztformák (cseppkő, mésztufagát). Csepegő vízből cseppkő, áramló vízből pedig mésztufagát keletkezik.

 
Geológiai adottságok

Az Aggtelek-Rudabányai hegyvidék részei eredetileg egymástól távol voltak, tektonikai erők hatására kerültek mai helyükre a földtörténeti újidő (kainozoikum) folyamán. A környék földtani fejlődéstörténetét a földtörténeti óidő (paleozoikum) végétől, a késői permtől (kb. 250 millió éve) követhetjük nyomon, amikor egy hosszú ideig fennállt szárazföld, az ekkor induló alpi-hegységképződés során tartós süllyedésnek indult. A meleg, száraz éghajlaton a lagúnák bepárlódó vizéből sókőzetek (gipsz, anhidrit) váltak ki, a nedvesebb periódusokban pedig a szárazföldről bemosódott agyag rakódott le.
A középidő (mezozoikum) kezdetén a triász időszakban, mintegy 210-240 millió évvel ezelőtt rakódtak le a karsztvidéket borító tenger üledékei. A tenger fokozatosan borította el a lankás partvidéket. Eleinte csak törmelékes-üledékes kőzetek (homokkő és agyagpala) rakódtak le, később a tenger mélyülésével egyre több mészanyag vált ki (márga, mészmárga, mészkő) és a szárazföld távolodásával egyre vastagabb rétegsorok képződtek. Ezek láthatók a Jósvafőről Szinpetri felé vezető műút mentén. A triász képződmények ekkor az Európa és Afrika közötti Tethys ősóceán mentén, az európai kőzetlemez sekélytengerek borította szegélyén, vagyis a selfen (karbonátplatform) keletkeztek. A középső triászban eleinte a még sekélyebb tengerrészt egy kiemelkedő küszöb elzárta a nyílt tengertől, az öböl mélyebb részein oxigénhiányos, illetve oxigénmentes víz alakult ki, így a lerakódott mésziszapban nem tudott oxidálódni a lesüllyedt szerves anyag, ezért sötétszürke, bitumenes mészkő és dolomit, a Gutensteini Formáció képződött.

A zátony- és lagúnakörnyezetben a világos Steinalmi Mészkő rakódott le. Utóbbi két kőzettípus megtalálható az Aggtelek-Jósvafő közötti műút mentén és a Baradla-barlang jósvafői szakaszán a védett geológiai feltárásokban. A triász végén az egységes platform kettévált és elsodródott egymástól. A kettéválás helyén megsüllyedt a kéreg és óceáni kéreglemez alakult ki. Az északra sodródott részen megmaradt a karbonátplatform és terjeszkedni kezdett. Ekkor képződött a világos színű, és több mint 1000 méter vastag Wettersteini Mészkő. Ezután folyamatos és lassú süllyedés jellemezte a területet.

A jurától kezdődően megindult a térrövidülés, melynek hatására megkezdődtek a kiemelkedések. A jurában (145-210 millió évvel ezelőtt) kezdődött meg a tengerfenéken képződött kőzettömegek kiemelkedése és a terület szárazulattá válása. A krétában (65-145 millió évvel ezelőtt) erős kéregmozgások hatására a mészkőtömeg összetöredezett, meggyűrődött és un. takarópikkelyes szerkezet alakult ki. A kiemelkedett mészkőtömegek karsztosodni kezdtek.

A földtörténeti újidő során a terület megsüllyedt, elborította a tenger, illetve kiemelkedett, azaz szárazfölddé vált. Az újra és újra kiemelkedő mészkő- és dolomitfelszínek karsztosodása felújult, és ekkor keletkezett trópusi éghajlati viszonyok között a karsztvidékre jellemző vörösföld, a terra rossa. A felső jurától az oligocénig, mintegy 125 millió éven át a kőzettömegek felszínét túlnyomórészt a külső erők formálták tovább. A miocén vége felé, 12-13 millió éve keletkezett hatalmas tóban (Pannon-tó) agyagból, homokból, kavicsból és lignitből képződött rétegsorok rakódtak le. A pannontól máig tartó kiemelkedés és lepusztulás következtében feltáródott mészkő- és dolomitfelszínekre folyóvízi kavics-homok, ill. vörös agyagok települtek. A kiemelkedett mészkőrétegek ismét karsztosodtak, ekkor képződött a legtöbb barlang. A pleisztocén és a jelenkor terméke még a törmelékkúpok, lejtőtörmelékek, patakhordalékok, valamint a barlangokban lerakódott agyag, kavics és mésztufa is. A negyedidőszak folyamán alakultak ki a felszín markáns formái, a sziklás völgyek és a töbörsorok is.

Barlangok, élettelen természeti értékek

Az Aggteleki Nemzeti Park leginkább a földtani értékeiről ismert. Területének védelme is barlangjai megóvásának érdekében indult el. 

A látványos barlangok mellett, földtörténeti emléket és 62 védett geológiai feltárás mutat be az ANP területén.

A védelem alatt álló, az összes magyarországi barlang közül 280 barlang található az ANP területén, a Szlovák-karszt 780 barlangjával együtt a Föld legsűrűbb ismert barlangos karsztvidéke. Az ősidők óta ismert és használt Baradla-barlang („Aggteleki cseppkőbarlang”) Magyarország legnagyobb barlangja (19 km), amely a szlovákiai Domica-barlanggal összefüggő rendszerként több mint 25 km ismert hosszal rendelkezik (Baradla-Domica barlangrendszer).  

Itt található a világ egyetlen ismert és „átjárható” barlangi országhatára. (Idézőjelben átjárható azért, mert jelenleg a határrend miatt épített rács akadályként van jelen.).

A Baradla-barlang a környék életének is egyik meghatározó eleme. Az őskorban lakóhelyként, háborús időszakban menedékként, békeidőben megélhetési forrásként használja, használta az ember. Évente 150-180 ezer látogató keresi fel, földalatti világ elsőszámú bemutatóhelye az országban. Emellett méretei, akusztikája, kiépítettsége lehetővé teszi 1000-1200 főt befogadó koncertek megrendezését.

A Baradlától 1-1,5 km távolságban, közel párhuzamosan elhelyezkedő Béke-barlang az egyik leglátványosabb vizes barlang. Jósvafői kijárati szakaszát gyógybarlangként használják az ’50-es évek második fele óta légúti megbetegedések kezelésére. Kutatása során a közelmúltban is nagyobb barlangszakaszok váltak ismertté.

Kiemelendő az Esztramos-hegy Rákóczi-barlangja, amely képződményeivel a világ ritkaságainak számába megy. (Külön érdekessége emberi szempontból a 2002. év januárjában történt búvárbaleset. Ez volt a világon harmadik olyan eset, ahol élve felszínre hozták a bajba került barlangi búvárt.)

A vertikális barlangok közül Alsó-hegy zsombolyai említésre méltók, a sűrűn elhelyezkedő aknabarlangok között az ország második legmélyebb barlangjaként ismert Vecsembükki-, illetve képződményi miatt a talán legszebb Rejtek-zsomboly kiemelendő. Ezek a látogatás technikai nehézsége miatt már egy sokkal szűkebb réteg számára elérhetőek.

Aggteleki- és a Szlovák-karszt barlangjait az UNESCO Világörökség Bizottsága 1995. december 6-án Berlinben tartott ülésén a Természet Világörökség részévé nyilvánította.

Az élettelen természeti értékek közé sorolandók a karsztvidék jellemző felszínformái. Az aggteleki Ördögszántás karrmezője a régi idők gazdálkodása következtében, a talaj lepusztulásával felszínre kerülő alapkőzet oldott formái. Alatta a fedett és fedetlen karszt határán helyezkednek el a Baradla legnagyobb víznyelői. (Kis- és Nagy-Ravaszlyuk, Zombor-lyuk). A karsztosodás jellemző formakincsét alkotják a töbrök különböző kifejlődései, amelyek az ANP minden fennsíki jellegű területén megtalálhatóak.

A karszt egyik legnagyobb kincse a víz. Ahol időszakosan vagy esetleg állandó jelleggel előfordul a felszínen állóvíz, a tó. Ezek mélysége jószerével nem éri el az 1 esetleg 2 métert, méretük a néhány 10 m²-től kezdődik és a csúcsot az Aggteleki (káposztáskerti)-tónál éri el. Sok helyen már csak a terület neve emlékeztet arra, hogy ott valamikor ilyesmi volt. A két legnagyobb az Aggteleki-, illetve a Vörös-tó (mint vizes élőhely) megmentése mesterséges beavatkozást igényelt. Igaz kiszáradásuk ebben az esetben a természetes lefolyási viszonyok megváltoztatásával magyarázható. (csatornázás, út menti vízelvezetés).

Az alacsonyabb térszíneken, a karszt erózióbázisain bukkannak a felszínre a források. Ebben a tekintetben Jósvafő és környéke a legérdekesebb. Itt bukkan a felszínre a Baradla-Hosszú- és Rövid alsó-, Béke-, Kossuth-barlangok nagy hozamú-, kissé távolabb a falutól a Vass Imre barlang kisebb hozamú vize. Jósva-, Medence-, Komlós-, Nagy-Tohonya-, illetve Kis-Tohanya-forrás néven. Jósvafőn torkollik be a Jósva-patakba a szlovákiai eredésű Kecső-patak.

Amennyire jól ellátott Jósvafő, annyira szegény a magasabban fekvő Aggtelek, ahol gyakorlatilag nincs vízforrás. Jelenleg is Jósvafőről látják el, a hegyen keresztüli vízvezetékkel. Időszakos, illetve a mederben elnyelődik ismét a Telekes-patak, és a Lófej-forrás vize. Ez utóbbi vízhozamára építették hajdanán farönkökből faragott vízvezetéket amely tovább vitte a meder helyett a Lófej-völgyben legeltetett állatok itatáshoz szükséges vizet. Ezek maradványai ma is fellelhetők.

Növényvilág

Az Aggteleki-karszt és a Cserehát az Északi-középhegység flóravidékén belül a Tornense flórajárás része, vegetációjának nagyfokú változatossága és térbeli mozaikossága, egyrészt a sajátos karsztos felszínnek és a szélsőséges mikroklimatikus feltételeknek köszönhető.
A Kárpátok közelsége miatt, a növényzet sokkal több magasabb hegyvidékekre jellemző elemet tartalmaz, mint ahogyan azt a terület magassága és inkább dombvidéki jellege alapján várhatnánk. Szigetszerűen, ritkaságként néhány északi, magashegységi faj is előfordul. Ugyanakkor a száraz, meleg, meredek-sziklás, déli kitettségű oldalak mediterrán hatást keltenek és váltakozva a lankásabb részek kontinentális erdőssztyepp-növényzetével erős pannon befolyásról árulkodnak.
Az Aggteleki Nemzeti Park vegetációja két önálló részre tagolható. A választóvonalat Aggtelek – Teresztenye – Perkupa között húzhatnánk meg.
E határtól északra jobbára mészkőterületen sajátos karsztflóra és a középhegységi mészkedvelő vegetáció található, délre pedig nagy kiterjedésű elsavanyodott talajú kavicsháton a nyugat-európai Heide-vegetációhoz sokban hasonlító növényzet él.
A terület klimazonálisan erdős jellegű, nagyobb részt a gyertyános-tölgyesek, kisebb részt a cseres-tölgyesek régiójába esik. Ettől eltérően lokálisan a mezo- és mikroklímának, az alapkőzet eltéréseinek és a talajtani adottságoknak köszönhetően az északi oldalakon, hűvös töböroldalakban extrazonális bükkösök alakultak ki.
A szűk, többé-kevésbé meredekfalú völgyekben szurdokerdő-fragmentumokat találhatunk. A déli oldalakon, mélyebb termőrétegű talajon melegkedvelő tölgyesek, a sziklásabb, sekélyebb talajú részeken sziklagyepekkel, lejtősztyepp foltokkal váltakozó molyhostölgyes bokorerdők találhatók.
A terület jellemző képéhez hozzátartoznak a száraz, köves, kopár, minden nedvességet elnyelő, jellegzetes karsztvegetációval fedett oldalak és platók, valamint a közöttük húzódó völgyekben, a források és bővizű patakok mellett egész éven át üde, virágos rétek. A patakvölgyekben még mindig viszonylag nagy kiterjedésű mocsárrétek, magassásosok és magaskórósok összefüggõ állományai, valamint patakkísérő égerligetek említhetők. A völgytalpak szélén állandóan szivárgó rétegforrásokon kialakult gyapjúsásos láprét-foltocskák fontos növénytani értékek élőhelyei.
A nemzeti park területe és az azt övező táj az őskortól lakott, az emberi ott tartózkodás legkülönbözőbb jeleit őrzi. Az ember jelentősen megváltoztatta a térség növényzeti képét. A környéken a falvak lakosságának a megélhetést az állattartás, mészégetés, szénégetés, fakitermelés és kisebb mértékben a földművelés biztosította. Kaszálók, legelõk és földművelésre alkalmas területek kialakításához, fűrészanyag és tüzelőfa kinyeréséhez fakitermelésre volt szükség. Ez nagymértékben átalakította a térség erdeinek állományszerkezetét (mind fajösszetételét, mind korstruktúráját), emellett ma jelentős kiterjedésűek azok a származék- és féltermészetes másodlagos társulások – mezofil és félszáraz gyepek, fenyérszerű borókások és csarabosok -, melyek az irtásokon jöttek létre.

Említést kell tennünk a falvak környékén található egykoron művelt területekről, kaszálókról és az ún. szőlőhegyekről. A települések körül, a lankásabb, alacsonyabb térszíneken kevés az olyan sziklakibúvásos lejtő, éles fennsíkperem, sziklás letörés, mely alapján elsődlegesen fátlan, gyepes területeket tételeznénk fel. Azonban a hosszú idõn keresztül tartó, extenzív gazdálkodás sok helyen viszonylag stabil helyzetet hozott létre, amely az évente egyszer kaszált gyepek megmaradását és jelent, s fajgazdagságát biztosította. A területre szintén jellemző az az Árpád-korba visszanyúló gazdálkodási forma, mely szerint a falvak környéki művelésre fogott földeken „szőlőhegyeken”, falvak környékén ritkásan telepített gyümölcsösöket hoztak létre, melynek gyepes alját évenkénti kaszálással tartották fenn. Így mesterségesen bár, de egy természetközeli, erdőssztyeppre sokban hasonló növényzeti struktúra jött létre. A síkabb részeken kisparcellás, hagyományos mezőgazdálkodás folyt, mely szántóföldek nagyrészét a 60-as években felhagyták. Ezeken az elhagyott parcellákon jellegzetes parlagföld-szukcesszió során, viszonylag gyorsan települnek vissza a környező rétekről a jellemző növényfajok és regenerálódik a gyepes növényzet.

A Keleméri Mohos-tavak Természetvédelmi Terület vegetációtörténeti ritkaságot őriz. A két átmeneti tőzegmohaláp az utolsó jégkorszak emlékeként maradtak fenn a területen. Az úszó tőzegmoha láp növényritkaságai közé tertozik a kereklevelű harmatfű (Drosera rotundifolia) valamint a hüvelyes gyapjúsás (Eriophorum vaginatum).

Állatvilág

Az ANP területe jelentős mértékben, 78 %-ban erdősült, 13 %-gyep és a terület maradék részén oszlanak meg a különböző használati, művelési ágak. A domborzati és klimatikus adottságok, a korábbi emberi gazdálkodás számos élőhely típus kialakulását tette lehetővé.

Az ANP területe a magyarországi nagyragadozó előfordulásának, visszatelepülésének első számú helyeszíne. A Kárpátok közelsége, az ide vezető ökológiai folyosók megléte szabad utat biztosított az ország területéről korábban kipusztult fajok megjelenésének, tartós visszatelepülésének. Az Aggtelek-Jósvafő vonaltól északra elhelyezkedő lakatlan területek országhatár által is biztosított relatív zavartalansága, helyet teremtett az európai farkas (Canis lupus) számára. Ez a faj állandó, az utóbbi évek terepi megfigyelései alapján.

 A hiúz (Lynx lynx) is jelen van az Aggteleki Nemzeti Parkban. Bár a közvetlen illetve közvetett megfigyelések rejtett életmódja miatt ritkábbak mint ez előzőekben említett fajnál. A barna medve (Ursus arctos) ritkán előforduló faj. De a szlovákiai élőhelyeinek közelsége miatt bármikor feltűnhet a területen.

A Magyarországon előforduló kisebb emlős ragadozók közül stabil állománya van a vadmacskának (Felix sylvestris) illetve a kifejezetten erdőkedvelő nyusztnak (Martes martes).

A magyar erdők „klasszikus természetes vadfajai” kivétel nélkül megtalálhatók az ANP területén.

Így gímszarvas (Cervus elephus), őz (Capreolus capreolus), vaddisznó (Sus crofa) állománya néhány becslés szerint több is a természetes eltartó képességnél az egyes vadászterületen folyó intenzív vadgazdálkodási tevékenység miatt. Az etetéssel csökken a természetes szelekció hatása, ami az állománynagyság emelkedésével tükröződik le.

A természetvédelmi szempontból nem kívánatos muflon (Ovis musimon) állomány jelentősen lecsökkent az utóbbi húsz év során. A magas hótakarós, hideg telek erősen csökkentik a muflon állományt. Az ANP területére a telepítéssel történő állománynövelés nem megengedett, ez vezetett helyi populációjuk leapadásához.

A gerincesek közül külön említést érdemel a különböző denevérfajok jelenléte. A változatos terület (barlangok, idős erdő állományok) sok denevérfaj számára biztosítja az élő helyet. Az utóbbi időszak intenzív kutatásainak eredményeként több az Aggteleki-karszt faunájára új faj került elő. Számos olyan európai-, vagy az országban ritkán előforduló faj élőhelye az ANP, amely nemzetközi viszonylatban is ritka. Fajai közül említendő pl.   az óriás korai denevér (Nyctalus lasiopterus), vagy a hosszúszárnyú denevér (Miniopterus schreibersii).

A rágcsálók közül kiemelendő az ürge (Spermophilus citellus). A korábban mezőgazdasági kártevőként számon tartott faj megritkulása miatt természetvédelmi oltalom alá került, de élőhelyeinek megszűnésével oly mértékben lecsökkent az állománya az ANP területén hogy egyes klasszikus előfordulási helyeiről el is tűnt. Az élőhelyek megváltozásának oka a hagyományos gazdálkodási struktúra megszűnése, jelenesetben a legeltetéses állattartás visszaszorulása. A felhagyott legelők gyepszerkezete megváltozott, a fűfélék alkotta társulás átlagos növényzet magassága nőtt, így az kedvezőtlenné vált az ürge számára. Ez a folyamat rossz hatással volt az ürge állományt táplálékbázisként felhasználó parlagi sas (Aquila heliaca), illetve kerecsensólyom (Falco cherrug) helyi előfordulására is. A ragadózó madarak közül költő fajként van jelen a békászó sas (Aqulia pomarina). Az ANP adottságok viszont kedvezőek a darázsölyv (Pernis apivorus) számára, ha gyakorinak nem is mondható, de állománya stabil. Szintén előfordul a területen a kígyászölyv (Cicraetus gallicus). A beerdősülű, korábban nyitott sziklás gyepterületek területének csökkenése miatt táplálkozó területe egyre inkább beszűkül. A határ közeli szlovákiai költőhelyek felől rendszeres látogató a vándor sólyom (Falco peregrinus) illetve a szirti sas (Aquila chrysaetos).

A baglyok közül sok év után ismét költött az uhu (Bubo bubo), az uráli bagoly (Stryx uralensis) pedig változó számban de rendszeres költő faj. Az ANP faunára új elemként jelent meg a közelmúltban a törpekuvik (Glaucidium passerinum) is amely valószínűleg költött is.

Az énekes madarak közül talán az ország egyetlen stabil költőhelye az ANP a vízirigó (Cinclus cinclus) számára, mivel az utóbbi időszakban volt olyan év hogy csak itt volt bizonyított költése az ország területén amely a faj elterjedési területének perifériájához tartozik. Szórványosan költ a nyílt sziklás területeket, kőbányákat kedvelő kövirigó (Monticola saxatilis) is. A patakvölgyek, és fennsíki üde kaszálóréteken megtalálható a rejtett életmódot folytató haris (Crex crex). Háborítatlan völgyek rendszeres fészkelő ritka fekete gólya (Ciconia nigra).

Az ANP folyó- és álló vizeiben 37 halfaj, köztük 9 védett fordul elő. A legközismertebbek a sebes és szivárványos pisztráng (Salmo tutto fario, S. gairdneri). Közülük az utóbbi természetvédelmi szempontból problémás, faunaidegen faj.

A Jósva-patakben él a körszájúak (Cyclostoma) rendjébe tartozó ritka Erdélyi ingola (Eudontomyzon danfordi).

A hüllők a ritka pannon gyík (Ablepharus kitaibelii) a leginkább érdekes faj. Mérges kígyó nem fordul elő. A kétéltűek közül az általánosan elterjedt fajok jellemzőek. A nemzeti park címerállata a foltos szalamandra (Salamandra salamandra) is ebbe a csoportba tartozik. A puhatestűek között a kék meztelen csiga (Bielzia coerulescens) valamint a kárpáti forrás csiga (Sadleriana pannonica) kiemelendő.

A rovarok közül számos védett faj fordul elő, különböző faunavidékek képviselőjeként. Pl. a kárpáti elterjedésű  zempléni futrinka (Carabus zawadszki). Az ANP területéről mintegy  2000 lepkefajt írt le a tudomány. Köztük számos védett és veszélyeztetett fajt is.

Forrás: Aggteleki Nemzeti Park Igazgatóság