székicsér

Hazai előfordulás
Ritka fészkelő. Korábban a szarvasmarhákkal és/vagy juhokkal rövidre rágatott szikes pusztákon, nyílt vizű mocsarak partján, szikes és legelőtavak környezetében költött. Jellemző fészkelőhelyei elsősorban a Hortobágyon, a Nagykunságban, a Kiskunságban és a Dél-Alföldön voltak. Az 1990-es évek közepére természetes élőhelyeiről fészkelőként teljesen eltűnt. Nyári kóborlásai során is egyre ritkábban bukkan fel korábbi tradicionális költőhelyein. Jelenleg csupán szántóföldi környezetben költő állományai ismertek. Az olyan kopár, növényzettel egyáltalán nem vagy csak gyéren borított kapás kultúrákban, belvizek miatt kiritkult gabonaföldeken, fekete ugarokon fészkelnek, ahol a közvetlen közelben található valamilyen sekély, nyílt vízfelület.
Az elmúlt két évtizedben három hazai helyszínen telepedtek meg viszonylagos rendszerességgel: a Felső-Kiskunságban az Apaj, Bugyi és Kiskunlacháza környéki szántókon, Békés megyében a Szarvas és Gyomaendrőd között található rizstelepek közelében, és a Nagykunságban, szintén aktívan művelt karcagi és kisújszállási rizsföldek közvetlen szomszédságában. Utóbbi térségben költ – évről évre változó számban – a hazai állomány 70–90%-a.

Időbeli előfordulás
Az első példányok jellemzően április közepén érkeznek vissza hazai költőhelyeikre, de nagyobb számban csak május elején jelennek meg. A fészkelések zöme május közepe és június közepe között kezdődik, de nem ritkák a június végén, júliusban, sőt akár augusztus elején megkezdett pótköltések sem.
A fészkelőhelyeket általában augusztus elején hagyják el, de – elsősorban kóborló fiatal egyedek – egészen szeptember végéig, sőt október végéig is kitarthatnak. Legkorábbi hazai adata április 16-ról, a legkésőbbi október 29-ről származik.

A hazai fészkelőállomány nagysága
Állományát 1971-ben 172, 1991–1994 között 70–90, az 1990-es évek közepén 40–90, 2002–2007 között 30–60, 2013–2018 között 30–52 párra becsülték.
Az európai populációkra jellemző rendszeres ingadozás itt is megfigyelhető. A három ismert hazai fészkelőhelyen évről évre változik a megtelepedő párok száma, sőt – a Nagykunság kivételével – az is előfordult, hogy egyes években egyáltalán nem költöttek ezeken a helyeken.

Természetvédelem
A gyepes területeken fészkelők eltűnésének hátterében feltételezhetően a legelő állatállomány létszámának folyamatos csökkenése, illetve az ezzel járó jelentős élőhely- és táplálékvesztés lehetett. A megfelelő sűrűségű állatállomány legelésével és taposásával fenntartotta a nyílt vizű táplálkozóhelyeket, valamint a rövid füvű költőhelyeket. A legeltetés hiányában a mocsarak és a szikes tavak vegetációja megváltozott, növényzeti borítottságuk megnőtt, ami kedvezőtlen a faj szempontjából. Szántóföldi környezetben számos tényező befolyásolja negatívan fészkelését. A mezőgazdasági földhasználatból eredő közvetlen és közvetett zavarás, a talajmunkák és vegyszerezés végzése, a szőrmés és tollas ragadozók nagyszámú jelenléte, az intenzív nyári esőzések és az ezekkel párosuló hűvös idő, valamint a gyorsan fejlődő haszonnövények okozta takarás mind komoly kockázati tényezőt jelent a költések kimenetele szempontjából. A faj kipusztulásának elkerülése érdekében – és a társfészkelő más partimadárfajok védelme miatt is – fontos lenne rekonstruálni az egykori székicsér-élőhelyeket, e fajok ökológiai igényeinek megfelelően. Emellett a meglévő szántóföldi fészkelőhelyek fejlesztése is fontos, amely elsősorban az emberi zavarástól mentes, „székicsérbarát” fekete ugarok kialakításában rejlik. Megtelepedése esetén gyakran a gazdálkodás korlátozására van szükség.

Forrás: Kiss Á. 2022. Székicsér. – In: Szép T., Csörgő T., Halmos G., Lovászi P., Nagy K. & Schmidt A. (szerk.) Magyarország madáratlasza. 2., javított és kiegészített kiadás. – Agrárminisztérium, Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület, Budapest, pp. 265–266.