Ugrás a tartalomhoz

Védett fajok

dunai ingola*

Adatok

Magyar név: dunai ingola*

Latin név: Eudontomyzon mariae

Tágabb kategória, magyar: Körszájúak (osztály)

Tágabb kategória, latin: Cyclostomata (classis)

Szűkebb kategória, magyar: Ingolaalakúak (rend)

Szűkebb kategória, latin: Petromyzontiformes (ordo)

Fokozottan védett: igen

Természetvédelmi érték: 100 000 Ft

Védetté nyilvánítás éve: 1974

Védelmet biztosító jogszabály melléklete: 2. melléklet

Egyezmények: Bern III.

Irányelvek: Élőhelyvédelmi Irányelv II.

További információk

*: Beleértve a Eudontomyzon vladykovi néven önálló fajként is ismert Eudontomizon mariae vladykovi alfajt is.

Ismertetőjegyek:
Megnyúlt, féregszerűen hengeres pikkelytelen testén csak páratlan úszók találhatók, amelyek a kifejlett állaton egységes, összefüggő úszószegélyt alkotnak. Se mellúszói, se hasúszói nem fejlődnek ki. A felnőtt példányok állkapocs nélküli tölcsérszájának belül elhelyezkedő alsó ajaklemezén 5-9 sárgásfehér, tompa, sebzésre alkalmatlan fog alkot félkörívet. Apró sertefogaik a szájnyílás fölött 4-5 sort alkotnak. Utóbbiak közül a legbelső sor fogai lényegesen nagyobbak, mint a következő sorban lévők. Egyetlen orrnyílása a szemek előtt, középen helyezkedik el, a szemek mögött 7-7 kopoltyúnyílás sorakozik. Mérete nem nagy, maximális hossza 18-21 cm.
 
Hasonló fajok:
A külsőre ugyanilyen kinézetű tiszai ingola szájának alsó ajaklemezén a fogak élesek, hegyesek, sebzésre alkalmasak, számuk 8-12, továbbá a szájnyílás fölött elhelyezkedő sertefogaik 5-nél több sort alkotnak, s a legbelső sorban állók alig nagyobbak, mint az utánuk következők. A fiatal angolnáknak állkapcsuk és mellúszójuk van.
 
Környezet:
Élőhelyével szemben – a víz tisztaságát kivéve – kevésbé igényes, mint a tiszai ingola, ezért nemcsak a hegy- és dombvidéki patakokban, hanem a folyók alacsonyabb szinttájain, a paduc, márna- és dévérzónában is előfordulhat. Szaporodása azonban többnyire a folyóvizek fölső szakaszain megy végbe, ahol az ikrákból kikelő lárvák a meder üledékébe ássák be magukat.
 
Táplálék:
Az iszaplakó lárvák főként szerves törmelékkel táplálkoznak. Négyéves korukra kifejlődnek ivarszerveik, és kialakul jellegzetes tölcsérszájuk, amellyel olykor halakra is rátapadnak, de azokat általában nem sebzik meg, nem válnak élősködőkké. Valószínű, hogy a kifejlett állatok már egyáltalán nem táplálkoznak, csupán felhalmozott tartalékaikból élnek, ívás után pedig elpusztulnak.
 
Szaporodás:
A kisebb folyóvizek, patakok homokos mederrészein ívik márciustól májusig. Az ikraszemek száma 2–7 ezer, átmérőjük 1–1,5 mm. A szülők csak egyszer szaporodnak, ívás után elpusztulnak.
 
Elterjedés:
Korábban kizárólag kelet-európai elterjedésű fajnak tartották, amely csak a Duna alsó szakaszán, valamint a Kárpátoktól keletre eső folyók vízrendszerében él, a Dnyepertől a Donig. Az újabb vizsgálatok a Duna-medence nyugati területein, valamint a Drinában és Vardarban is kimutatták, de a Tisza vízhálózatából és a Temesből hiányzik, ott a tiszai ingola helyettesíti. Hazánk nyugati felén őshonosnak tekinthető faj, amely az utóbbi időkben több folyóvizünkből is előkerült:
• Öreg-Duna, Mosoni-Duna, Duna, Rába, Pinka, Szakonyfalui-patak, Grajka,
• Dráva, Kerka, Kerca.
 
 
Jelentőség:
Gazdasági szempontból nincs jelentősége, de a tudomány számára fontos. Egyrészt azért, mert egy eltűnőben lévő ősi állatcsoport képviselője, másrészt mert életmódját még ma sem ismerjük kellőképpen. A megritkult és vízszennyezésekre érzékeny faj fönnmaradását szolgálja, hogy törvényeink fokozott védelmet biztosítanak számára.
 
Forrás: Harka Á. – Sallai Z. (2004) : Magyarország halfaunája – Képes határozó és elterjedési tájékoztató (Nimfea Természetvédelmi egyesület, Szarvas) ISBN 963 86475 3 1
 
 
 

Fajok elterjedése

Galéria

Sáv bezárása