nagy kócsag

Hazai elterjedés
Általánosan elterjedt faj. Az ország nagy részén kimutatták jelenlétét, csak a zárt, erdős térségeket kerüli. Fészkelési időben elterjedési területe szűkebb, ekkor leginkább az Alföldön (de annak jelentős részén), a Kisalföld és a Dunántúli-dombság vizes élőhelyein fordul elő. Telepesen fészkel, gyakran vegyes gémtelepeken, de homogén telepei is ismertek. Kolóniái ártéri vagy hullámtéri fűzbokrokon, de főleg nagyobb tavak, mocsarak, lápok, halastavak, holtágak nádasában vannak. Kisebb nádasokban is megtelepedhet, például 2017-ben Dunapataj mellett egy 2,8 ha-os nádasban 11 pár fészkelt homogén telepet alkotva. Táplálkozóhelyei sekély vizű természetes vagy mesterséges állóvizek és vízfolyások. A középhegységek zárt erdőit kerüli. Száraz területeken, így kaszált gyepeken, legelőkön és lucernatarlókon is gyakran vadászik. Télen be nem fagyó, meleg vizű területeken vagy áramló vizek mellett fordul elő, így csatornákon, folyókon és halastavak teleltetőin, de gyakran látható lucernatarlókon is, ahol pockozik.

Időbeli előfordulás
Egész évben előfordul, de a hazai állomány nagyobb része vonuló. A vonulók február végétől érkeznek vissza és novemberben hagyják el Magyarországot. Az 1970-es évek óta rendszeresen áttelel. A telelők száma folyamatosan emelkedett. 2016 januárjában számuk a vízimadár-számlálások mintaterületein már 436 egyed volt, az országos telelőállomány ennek többszöröse. Az elsők már márciusban építik a fészket, a hónap második felében az első tojásokat is lerakják. A költés elhúzódhat július végéig.

A hazai fészkelőállomány nagysága
Állományát 1976–1980 között 330, 1996-ban 1400–1500, 1997–2002 között 1800–3000, 2015–2018 között a nemzetipark-igazgatóságok szakemberei 4170–4670 párra becsülték.

Természetvédelem
Az 1980-as években legnyugatibb európai állománya Magyarországon és Ausztriában élt. Terjeszkedésének három fő jellemzője ismert: a központi populációk állománysűrűsége emelkedett, észak felé terjedve a 2000-es évekre elérte a Baltikumot, illetve Nyugat- és Délnyugat-Európát is elkezdte meghódítani. A terjeszkedés lehetséges okai a védelem, a klímaváltozás, az új hozzáférhető vizes élőhelyek megjelenése (például rizsföldek) és táplálkozási szokásainak változása (rágcsálók fogyasztása).
Hazánkban a faj védelmét már 1922-től megszervezték, a Kis-Balatonban kócsagőr biztosította a megmaradt állomány nyugalmát. A nagy kócsag magyarországi populációjának megmentése a hazai természetvédelem sikere, így ez a faj lett a magyar természetvédelem címermadara. Állományának védelméhez költőhelyein a halastavakat február végére már teljesen fel kell tölteni, telepein a fészkelés ideje alatt a párolgási vízveszteség pótlásának kivételével minden más vízmozgatást tiltani kell a fiókák kirepülésének végéig. Fészkelőhelyén a nádaratást kb. február 15-ig el kell végezni, megfelelő kiterjedésű avas nádast hagyva számára, ahol telepe kialakulhat. Halastavi fészkelőhelyein a nádasokat is érintő mederkotrás nem megengedhető, mert az a telep megszűnéséhez vezethet (Lendvai 2016). A nádégetést aktuális telepein mindenképp tiltani kell. A nádasokba beköltözött vaddisznók a kócsagok tojásait és fiókáit is megsemmisíthetik, ezért a vaddisznó állományát a gémtelepeknél apasztani kell. Gyakran ütközik légvezetékkel, ez a veszélyforrás földkábelesítéssel teljesen megszüntethető, nagyfeszültségű vezetékek esetén pedig madáreltérítők telepítésével mérsékelhető. Halastavaknál zsilipekbe esve is rendszeresen kerülnek elő nagy kócsag tetemek, ennek megakadályozására a zsilipeket be kell fedni. Azokon a halastavakon, ahol a teleltető és ivadéknevelő tavakat hálóval borítják be a madarak károkozásának megakadályozása végett, rendszeresen pusztulnak el nagy kócsagok, mert a lábuk a hálóba beakad. Az ilyen tavak rendszeres ellenőrzését és a beakadt madarak épségben történő kiszabadítását fontos megoldani.

Forrás: Pigniczki Cs. 2022. Nagy kócsag. – In: Szép T., Csörgő T., Halmos G., Lovászi P., Nagy K. & Schmidt A. (szerk.) Magyarország madáratlasza. 2., javított és kiegészített kiadás. – Agrárminisztérium, Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület, Budapest, pp. 341–343.