túzok

Hazai elterjedés
Nagyobb (500 egyed feletti) állományai a Duna-völgyi-síkon és Dévaványa térségében, közepes állományai a Mosoni-síkságon, a Hortobágyon, Biharban és a Kis-Sárréten, kis állománya a Csanádi-pusztákon fordul elő. Korábbi hevesi és dél-borsodi élőhelyein néhány példány szokott a rendszeres szinkronszámlálásokon előkerülni. A II. világháború óta csökkent elterjedési területe.
Eredetileg a sztyeppzóna nyílt füves területeinek madara volt, de azok művelésbe vonása miatt manapság a löszgyepek mellett a számára kevésbé kedvező adottságú szikes puszták és mezőgazdasági környezet alkotta mozaikos élőhelyeken él. Dürgőhelyei az alacsony növényzetű gyepterületek. Táplálkozni is szívesen jár ide, fészkeit azonban zömében termesztett növények (őszi gabona, lucerna) és gyepek határzónájába rakja, amelyek növényi és állati eredetű táplálékkínálata kielégíti igényeit. Ott maradtak meg életképes populációi Magyarországon, ahol az élőhely szerkezete kellően tagolt és a számára optimális élőhelytípusok (gyep, gabona, pillangós) többé-kevésbé azonos arányban maradtak fenn. A sikeres költéshez a fészek talajának kedvező vízgazdálkodása is szükséges, ami elterjedését is befolyásolhatja.
Az előfordulási valószínűség modellezése jelenlétét kisebb valószínűséggel az Alföld olyan területeire és a Dunántúl kis részére is jelzi, amelyek a faj potenciális (és egyben több évtizeddel korábbi) élőhelyei, de ahol egyes nem modellezett faktorok (például a faj szociális jellegzetességei) miatt valójában nem költ és ahonnan csak kivételesen vannak adatai.
Az élőhelyhasználatra vonatkozó vizsgálatok azt mutatták, hogy az ős- és telepített gyepek, a lucerna és a repce a túzok legfontosabb élőhelyei. A repcének szeptember és február között van jelentősége, nélküle elképzelhetetlen a túzokok áttelelése. Egy-egy repcés telelőterület mintegy 50 km-es sugarú körből összegyűjtheti a madarakat. A nyugodt, mozaikos felépítésű, jól belátható, fás vegetációtól többé-kevésbé mentes agrárkörnyezet kedvező számára. Nem ragaszkodik azonban mindenütt a végeláthatatlan élettérhez, több helyütt (pl. Mosoni-síkság) fasorokkal, erdősávokkal viszonylag erősen tagolt területeken is előfordul. Ez összecseng azzal, hogy a Kiskunságban a 10 és 300 hektár közötti élőhelyfoltokat kedveli.

Időbeli előfordulás
A kakasok – az időjárástól függően – a hagyományos dürgőhelyeket már február végén elfoglalják, március közepén indul meg a dürgés. A tojásrakás április közepén kezdődik. Gyakorta raknak sarjú fészekaljat, ha első fészkük megsemmisül, így a fiókák kikelése akár július végéig is elhúzódhat. A tyúk és csibéinek mozgáskörzet-nagysága lényegesen nem változik a kelés után sem, a család közvetlenül a fészek környékén tartózkodik. A fiatalok 7–8 hetes koruktól kezdve már repülnek. Az őszi csapatba állásig együtt maradnak. A kakasok – amelyeknek csak kis része jut párzási lehetőséghez – nem vesznek részt a költésben.
A túzok Közép- és Ny-Európában állandó madár – tehát az év bármely időszakában észlelhető – bár a közép-európai állományban látensen a mai napig él a vonulási ösztön. Kemény teleken elvonulhat a Balkán-félsziget (Albánia) és Olaszország irányába, amelynek eredményeképpen vannak túzokadatok Máltáról, sőt Ciprusról is. A vonulás megindulása hidegfrontbetörés és magas hóviszonyok ritka együttes előfordulásának következménye. A vonulás mindig óriási veszteségekkel jár. Az elvonulás vagy regionális téli koncentráció után csak tél végén térnek vissza a költőterületekre.

A hazai fészkelőállomány nagysága
A rendszeres szinkronszámlálások alapján állományának nagysága 1480–1680 példány.

Természetvédelem
A túzokra ható veszélyeztető tényezők a szélsőséges klimatikus hatások a szaporodás és a telelés időszakában, a vonulást kiváltó tél eleji időjárás, árvíz, belvíz, az élőhely szerkezetének romlása (feltártság növelése, erdősítés, kedvezőtlen vetésszerkezet, kisbirtokok létrejötte, légvezetékek kiépítése), a szántó- és gyepterületek degradációja (extenzív gazdálkodás visszaszorulása, intenzív gazdálkodás térhódítása – kemikáliák, magas gépesítettség), az élőhelyek zavartsága (kistáblák, magas dúvadállomány-sűrűség, szabályozatlan idegenforgalom, terepsportok, katonai tevékenység, őzbakvadászat) és egyedi károkozás (illegális lelövés, orvvadászat a vonulási és telelőterületeken.
Magyarországon aktuális, kiemelt probléma a mezőgazdasági művelés miatti terület- és helyenkénti táplálékbázis-csökkenés, a fészkek elpusztulása mezőgazdasági tevékenységek miatt, a fészekpredátorok magas száma és villamos légvezetékek jelenléte. Utóbbi nem csak a madarak nekirepüléses balesetei miatt, hanem mert a dürgő kakasok is távol tartják magukat a nyomvonalaktól. Mindezek csökkentésére vagy felszámolására 2000-ben megszületett a fajmegőrzési program, aminek kulcsterülete a szabadterületi állományvédelem. Ennek megvalósításában kiemelkedő eredményeket hozott 2005–2008 között a LIFE túzokvédelmi program, amelynek keretében területvásárlásokkal, élőhely-fejlesztéssel, dúvadszabályozással, középfeszültségű légvezetékek földkábeles kiváltásával sikerült a magyar túzokállományt olyan kedvező helyzetbe hozni, hogy a korábban 1100–1200 példányos populáció 1500–1600 példányra nőtt. Ugyanilyen fontos szerep hárult a túzokbarát gazdálkodást támogató agrár-környezetgazdálkodási (AKG) programokra is. A regionális védelmi feladatok megoldását nemzetipark-igazgatóságaink (Körös-Maros NPI, Hortobágyi NPI, Kiskunsági NPI, Bükki NPI, Fertő-Hanság NPI, Duna-Ipoly NPI) vállalták fel és koordinálják. A védelemben kiemelt szerepe van napjainkban is a repce jelenlétének a dürgőterületek környezetében, a túzokok helyhez kötése okán. A klímaváltozás okán előtérbe kerülő öntözési igények kedvezőtlen következményeit a túzokok élőhelyein kezelni kell a jövőben. Az in situ meg nem védhető fészekaljak mentése, keltetése, a csibék felnevelése és repatriálása Dévaványán történik, kiegészülve a túzokvédelmi mintaterület működtetésével.

Forrás: Faragó S. & Végvári Zs. 2022. Túzok. – In: Szép T., Csörgő T., Halmos G., Lovászi P., Nagy K. & Schmidt A. (szerk.) Magyarország madáratlasza. 2., javított és kiegészített kiadás. – Agrárminisztérium, Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület, Budapest, pp. 144–146.