Ugrás a tartalomhoz

Védett fajok

tiszai ingola

Adatok

Magyar név: tiszai ingola

Latin név: Eudontomyzon danfordi

Tágabb kategória, magyar: Körszájúak (osztály)

Tágabb kategória, latin: Cyclostomata (classis)

Szűkebb kategória, magyar: Ingolaalakúak (rend)

Szűkebb kategória, latin: Petromyzontiformes (ordo)

Fokozottan védett: igen

Természetvédelmi érték: 250 000 Ft

Védetté nyilvánítás éve: 1974

Védelmet biztosító jogszabály melléklete: 2. melléklet

Egyezmények: Bern III.

Irányelvek: Élőhelyvédelmi Irányelv II.

További információk

Ismertetőjegyek:
Vékony, megnyúlt, hengeres teste a férgekéhez hasonló, de úszói elárulják, hogy a halak rokonságába tartozik. Kifejlett példányain a két hátúszó, valamint a farok- és farkalatti úszó egységes úszószegéllyé olvad össze, páros úszói hiányoznak, teste pikkelytelen. Szája alsó állású, tölcsérszerű, állkapcsa nincs. Egyetlen orrnyílása mögött kétoldalt helyezkedik el a szeme, amelyet 7-7 kopoltyúnyílás követ. A faj azonosításához kifejlett példányok szükségesek. Ezek szájának alsó részén 8-12, a képen sárgás félkörívként látható fog sorakozik. A még táplálkozó példányok esetében a fogak hegyesek, sebzésre alkalmasak, az idősebbeknél azonban letompulnak. A tölcsérszáj felső részén az apró sertefogak 8-11 sort alkotnak. Utóbbiak közül a belső sor fogai alig nagyobbak, mint a következőben lévők. Teljesen kifejlett példányainak hossza 22-26 cm.

Hasonló fajok:
Közeli rokonától, a dunai ingolától az különbözteti meg, hogy annak alsó ajaklemezén a fogak tompák, számuk 8-12 helyett csak 5-9, továbbá a száj fölső részén kevesebb (3-5) sort alkotó sertefogak közül a belső sorban állók lényegesen nagyobbak, mint a következőben lévők. Hasonló alakúak és méretűek lehetnek a fiatal angolnák is, de azoknak állkapcsa és mellúszója van, ami biztos megkülönböztető bélyeg.

Környezet:
Elsősorban a hegy- és dombvidéki tiszta folyóvizek pisztráng-, pér-, illetve domolykózónáját lakják. Halakra tapadva alsóbb szinttájakra is lejuthatnak, de ivarszerveik teljes kifejlődésekor visszatérnek ívni a vízfolyások fölső szakaszaira.

Táplálék:
Kikelő lárvái az iszapba fúródva élnek, és főként szerves törmelékkel táplálkoznak. Négy-öt év múltán átalakulnak, kialakul jellegzetes szájszervük, amellyel halakra tapadnak. A kifejlett példányok élősködők. Főként a gazdaállat vérével és szövetnedveivel táplálkoznak, de bőr és izomdarabkákat is kimarnak belőlük.

Szaporodás:
Március és június között szaporodik, nőstényei a patakok csendesebb öbleinek aljzatjára rakják le ikrájukat. Az ikraszemek száma 7–10 ezer, átmérőjük kb. 1 mm. Az ivarérettséget elért példányok rendszerint két egymás utáni évben is részt vesznek a szaporodásban, utána azonban elpusztulnak.

Elterjedés:
A tiszai ingola a Kárpát-medencének olyan bennszülött faja, amely a Tisza vízrendszerében alakult ki, és a Temes folyót kivéve ma sem él sehol másutt a világon. Határainkon kívül a Sajó, a Hernád, a Bodrog a Felső-Tisza, a Szamos, a Körösök és a Maros vízrendszeréhez tartozó folyóvizek felső szakaszain él. Régebben idehaza is több lelőhelyét tartották számon, az utóbbi időkben azonban kevés vizünkből került elő:
• Tisza, Bódva, Jósva, Ménes-patak, Hernád, Tolcsva-patak, Kemence-patak.
 
 
Jelentőség:
Régen, amikor még tömegesen is előfordult, a pisztrángtelepeken károkat okozhatott. Napjainkra a pisztrángosokból már eltűnt, természetes életközösségekben pedig nincs értelme az állatok hasznos vagy káros voltáról beszélni, mindegyiknek megvan a maga szerepe. Mint bennszülött és szűk elterjedésű ritka fajnak a természeti értéke igen jelentős, ezért a törvény fokozottan védi.
 
Forrás: Harka Á. – Sallai Z. (2004) : Magyarország halfaunája – Képes határozó és elterjedési tájékoztató (Nimfea Természetvédelmi egyesület, Szarvas) ISBN 963 86475 3 1
 
 
 

Fajok elterjedése

Galéria

Sáv bezárása