Ugrás a tartalomhoz

Agrobiodiverzitás Stratégia

 
 
 

Az ENSZ Élelmezési és Mezőgazdasági Szervezetének (FAO) becslése szerint az elmúlt száz évben a mezőgazdaságban használt fajták sokféleségének 75%-át elvesztettük. A megmaradt 25% jó része is veszélyeztetett. Pedig az agrárrendszerekben a sokféleség megtartása, növelése létkérdés, hiszen az egyöntetűség növekedése és bizonyos kozmopolita fajok esetében (pl. kukorica) néhány fajta egyeduralkodóvá válása a világ élelmezését teszi sebezhetővé. A nemesítési alapanyagként is szolgáló genetikai alapanyagok eltűnése pedig a változó körülményekhez alkalmazkodó újabb fajták előállítását veszélyezteti. A mezőgazdaságban használt fajták viszonylag rövid idő alatt (akár egy évtizeden belül) kicserélődhetnek és eltűnhetnek (pl. változó piaci igények, gazdaságpolitikai döntések miatt). A fentiekből világosan látszik, hogy az agrobiodiverzitás rendkívül kiszolgáltatott.

A régi korok növényei és egyéb haszonnövényei és haszonállatai oly mértékben illeszkedtek a környezetbe, hogy azzal szerves egységet képeztek. Egy-egy táj, tájegység saját fajtát „nevelt” belőlük. Egyes fajok esetében a tájfajták, a ma termesztésben lévő, jobbára külföldi fajtákkal szemben ősibb, ellenállóbb, esetenként magasabb beltartalmi értékű, tehát népegészségügyi szempontból is értékesebb típust jelentenek. Sokféleségük, a legszélsőségesebb körülményekhez történt alkalmazkodásuk a változó klimatikus viszonyok között a biztonságos élelmezés alapja, megőrzésük a bennük rejlő genetikai változatosság jelentősége miatt alapvető fontosságú. Csak ezen értékek megőrzése és a nemesítésben, új fajták kialakításában történő felhasználása biztosíthatja, hogy a magyar mezőgazdaság választ tudjon adni akár a klímaváltozás kihívásaira is. E fajtákban őrzött genetikai változatosság teszi lehetővé az adott körülményhez való alkalmazkodást, hiszen a megőrzött tételek között szárazság-, vagy nedvességtűrő, hidegebb, melegebb éghajlathoz stb. alkalmazkodó fajtáink egyaránt vannak.

A mezőgazdasági és élelmezési célú genetikai erőforrásaink megőrzése tehát nemzeti feladat. Ez létérdekünk, hiszen a genetikai erőforrások birtoklása egyre inkább a gazdagság és a hatalom egyik alapja lesz. Ezért a hazai fajták, tájfajták, primitív fajták, ökotípusok, kultúrnövény rokonfajok megőrzése a fentieken túl nemzetbiztonsági kérdés is. A régi fajtákra, mint az egész emberiség közös örökségére, a hazaiakra pedig, mint a nemzet közös örökségére kell tekintenünk.

A Biológiai Sokféleség Egyezmény keretében 2010-ben elfogadott nemzetközi vállalás értelmében „a haszonnövények, valamint a kultúrnövény rokonfajok meglévő genetikai sokféleségét – beleértve a társadalmi-gazdasági, valamint a kulturális szempontból jelentős fajtákat – fenn kell tartani, továbbá a genetikai erózió csökkenésére és a genetikai sokféleség megőrzésére stratégiát kell kidolgozni és végrehajtani legkésőbb 2020-ig”.

A Stratégia legfőbb célja, hogy a jövőkép alapján kijelölje a hazai élelmezési célú növényi genetikai erőforrásaink – vagyis a szántóföldi-, a szőlő-, a gyümölcs-, a zöldség-, a gyógynövény-, a fűszernövény- és illóolajnövény genetikai anyagok, illetve a mezőgazdaságban és élelmiszeriparban fontos mikroorganizmusok – megőrzéséhez és fenntartható használatához szükséges legfőbb célkitűzéseket, valamint azok elérését biztosító intézkedéseket a 2020-ig terjedő időszakra.

Sáv bezárása