Kaszálatlan területek meghagyása

A kaszálás igen jelentős beavatkozás a gyepek ökológiájába. Természetvédelmi szempontból ez a legkényesebb gyepgazdálkodási művelet, ezért időzítése, módja és az alkalmazott eszközök megválasztása kiemelt fontosságú. Különösen igaz ez az iparszerű mezőgazdaság korában, amikor az évezredeken át kézi erővel végzett munkát a hatékony, gyors gépi művelés váltotta fel. A kaszálásos gyepgazdálkodás éppen ezért a gazdálkodóktól nagyobb odafigyelést, tudatosságot igényel. A kézi erővel történő kaszálás jóval hosszabb időt vett igénybe, a kaszálón sokféle gyepállapot megtalálható volt: akadtak még kaszálatlan, vagy éppen már sarjadó területek, sokféle, különböző igényű állat- és növényfaj számára teremtve meg ezzel az életfeltételeket. A kaszálásból kimaradt területeken a növények magot érlelhettek, a következő évben ezekről a területekről kiindulva szaporodhattak el újra, a földön fészkelő madarak pedig sikeresen költhettek. A lekaszált gyepen az ízeltlábúak könnyen hozzáférhető prédává válnak a ragadozók, rovarevők számára. A szakaszos kaszálás a gyep rovarvilágát nem egyszerre „kínálja fel” a ragadozóknak, a sarjadó területek táplálékot adnak, a kaszálatlan területeken pedig túlélhetnek a peték, bábok, áttelelő ízeltlábúak.

Még a leginkább természetkímélő módszerekkel végzett kaszálás is jár valamilyen szintű zavarással és veszteséggel. A természetvédelmi cél ezért nem lehet a negatív hatások teljes kizárása, hanem egy olyan kaszálási rendszer kialakítása, ami a takarmány termelése mellett a gyepek élővilágának fennmaradását is képes biztosítani. Kerülendők azok a módszerek, amelyek az egyes növény- vagy állatfajok teljes állományát, illetve élőhelyét megszüntetik egy adott területen. Natura 2000 területen, illetve egyes MTÉT-re vonatkozó előírás a gyepterületek 5-10%-ának kaszálatlanul hagyása. A kapcsolódó kutatások és a gyakorlati tapasztalatok szerint az ilyen arányban kaszálatlanul hagyott területrészek, búvósávok lehetőséget adnak a kaszálásra érzékeny növény- és állatfajok állományainak legalább részbeni túlélésére. A kaszálatlan területek meghagyása jó hatással van a gyep megújuló képességére is: magot tudnak érlelni a gyepalkotó fajok és pihenhet a talaj.

Kaszálatlan sáv. Fényképezte: Kissné Dóczy Emília

Kisebb táblaméretnél, gyepek, cserjések, erdők és szántók alkotta mozaikos területeken célszerű a kaszálatlan területeket a táblaszegéllyel érintkezően meghagyni. Nagyobb területegységek esetében viszont a táblán belül is fontos a kaszálatlan foltok, sávok kialakítása. A búvósáv ideális esetben legalább 6 méter széles, és érintkezik a táblák szélén meghagyott szegéllyel, vagy a táblán kívüli gyepes, bokros területekkel. A keskeny búvósávok nem alkalmasak a kétéltűek, madarak, kisemlősök rejtőzésére, illetve nem biztosítanak megfelelő élőhelyet a védett növényfajoknak és az ízeltlábúaknak. Megfigyelések szerint a kaszálás során 80-100 méternél messzebbre nem szoríthatók ki eredményesen az állatok, ezért ahol a táblák mérete ezt indokolja, ajánlott a búvósávokat 80-100 méternél sűrűbben kialakítani.

Amennyiben lehetséges, a búvósávokat, szegélyeket a téli időszakban is meg kell hagyni, mert azokat sok esetben nem hagyják el az oda behúzódó élőlények, azokban tartósan megtelepednek. A kaszálatlan területek fontos táplálkozó- és élőhelyet kínálnak az őszi/téli időszakban is.

Madárbarát kaszálás alkalmazása

A kaszálást a kaszálandó terület középpontjából indulva vagy a táblaszél mellől, az ott élő állatok zárványterületre szorítása nélkül kell elvégezni. A kaszálás során vadriasztó lánc, függöny használata szükséges.

A kaszálási irányt úgy kell megválasztani, hogy a munkagép elől menekülő állatok mindig találjanak menekülési útvonalat: kaszálatlan részeket, búvósávokat, vagy gyepes/bokros szegélyterületeket, és mindvégig a lábon álló növényzetben rejtőzködve tudjanak a kasza elől menekülni. A tábla méretének és a terület adottságainak megfelelően a munkavégzés történhet a terület középpontjából kifelé vagy a terület egyik széle felől. Semmiképpen ne kezdjük a munkát a tábla, vagy a fogások körbekaszálásával, így elkerülhető, hogy zárványszerű szigetek alakuljanak ki.

A kaszálás folyamata az élővilág szempontjából egy olyan mesterséges beavatkozás, amelyekre az állatok természetes ösztöneikkel válaszolnak, vagyis azok a reakciók működnek bennük, amelyek a természetes ellenségeikkel szemben segítik a túlélésüket. A legtöbb állat a közeledő munkagép hangjára felriad és elmenekül, vannak azonban olyan fajok, amelyek – különösen az érzékeny szaporodási időszakban – megbújnak, meglapulnak a növényzetben és bízva rejtőszínükben a közeledő veszélyforrás ellenére a végsőkig kitartanak. A földön fészkelő madárfajokra (fácán, fogoly, túzok) továbbá egyes emlősállatokra és utódaikra (pl. mezei nyúl, őz) is ez a viselkedés jellemző.

A vadriasztó lánc vagy függöny a traktor elejére szerelt, a kasza szélességében kinyúló vas tartószerkezet, melyről 5-8 cm-enként földig érő vasláncok lógnak. A tapasztalatok szerint a lánc érintése elegendő ahhoz, hogy a fűben megbúvó állatok elmeneküljenek a kasza elől, ezért hatékony módszer az apróvadak és madárfajok elriasztására. A láncok ezen felül leverik a fűszálakról a rovarokat, apróbb állatokat is, a gerinctelenek közül a repülni, ugrálni képesek (pl. sáskák, szöcskék) is jó eséllyel ki tudnak menekülni a kasza elől a búvósávok, szegélyek irányába. A vadriasztó lánc valóban hatékony eszköz az állatvilág védelmében: a kutatások szerint megfelelő műszaki kialakítás és használat esetén a nagyobb testű gerincesek 95%-át, a gerinctelenek pedig 50%-át képes elriasztani. A vadriasztó láncnak nagy szerepe van abban is, hogy a kaszálást végző gazdálkodó észrevegye a felriadó madarakat és emlősöket. Az intézkedés természetvédelmi és vadgazdálkodási jelentősége mellett a takarmányminőség szempontjából is fontos, hiszen a kaszálás során elpusztult állatok teteme a szénakészítés valamennyi technológiai formájában jelentősen rontja a széna minőségét.

A kaszálás során az alkalmazott kasza típusa is befolyásolja a kaszálás élővilágra gyakorolt hatását. Az egyes kaszatípusok különböző magasságban vágják le a növényzetet. Természetvédelmi szempontból a magasabbra hagyott tarló a kedvezőbb. Amennyiben a kasza dőlésszöge állítható, érdemes kissé hátra buktatva beállítani az eszközt, így a kasza könnyebben felfekszik a hangyabolyokra, zsombékokra. A fűcsomók közti mélyedésekben fészkelő madárfajok (pl. fürj, mezei pacsirta) fiókáinak túlélését segítheti, ha a kasza nem követi le teljesen a talajfelszínt.

A kaszagépek rotációs, vagy vágókéses technikát használnak. A vágókéses technika kevésbé elterjedt, noha az élővilágra nézve ez a kíméletesebb. A duplakéses, vagy alternáló kasza a hajnyírógép elvén működik: két fogakkal ellátott penge síkban egymás fölött mozog. A fű a kaszálás során egyszerűen eldől, a kaszálás síkja felett nem sérülnek az élőlények. Az alternáló kasza vágásminősége jó, a fű gyorsabban sarjad utána, illetve a széna is gyorsabban szárad, mert a levágott fűszálak folyamatos szőnyegrendet alkotnak. Hatásában ez a technológia hasonlít a leginkább a kézi kaszáláshoz. Meg kell jegyeznünk ugyanakkor, hogy üzemi méretekben nehézkes az alternáló kasza alkalmazása, mert karbantartási igénye magas, könnyen sérül. Speciális botanikai értékek, illetve veszélyeztetett ízeltlábú- vagy kétéltűfajok védelme érdekében használata azonban nagyon ajánlott.

Fényképezte: Horváth Zoltán

A rotációs elven működő kaszatípusoknál függőleges tengelyekhez rögzített forgó kések végzik a növényzet vágását. Ennél a technikánál a kés forgása keltette örvénylés a levágott fűszálak és a különböző élőlények egy részét felfelé fújja, amelyek visszaesve még egyszer találkoznak a vágókésekkel, majd nekivágódnak a ponyvaburkolatnak. Az állatok sérülésének a veszélye a rotációs technikák esetében ezért nagyobb, mint az alternáló kaszáknál. A rotációs kaszatípusok közül a dobkasza használata a legelterjedtebb, ez igényli a legkevesebb karbantartást, és a legkevésbé érzékeny a terepviszonyokra, mivel a tányérok a földön csúszva haladnak leképezve a talaj egyenetlenségeit. Egyes rotációs kaszatípusok ún. szársértővel is felszereltek, ezek alkalmazása természetvédelmi szempontból mindenképpen kerülendő. Ennél a technológiánál ugyanis a vágókések után a levágott növényi részek két henger között haladnak át, amelyek a kaszálékkal együtt bekerült élőlényeket is összeroppantják.

Amennyiben a szársértős kasza használatát mellőzzük, a természetkímélő gazdálkodás valamennyi kaszatípus alkalmazása esetében megvalósítható. Az emberi odafigyelés mellett a helyesen megválasztott sebességnek (5 km/h), a vágásszélességnek (3 m) és a vadriasztó lánc megfelelő kialakításának, elhelyezésének és használatának van a legnagyobb szerepe a természetkímélő kaszálás során.

Kaszálás bejelentése

A kaszálás tervezett időpontját a tevékenység megkezdése előtt a földhasználónak legalább öt munkanappal írásban be kell jelentenie a működési terület szerinti nemzeti park igazgatóságnak. Természetvédelmi szempontból kiemelten fontos szempont a kaszálás időzítése is, mert a különböző időpontokban végzett kaszálások hatása a gyepek élővilágára nézve nagyon eltérő lehet.

A bejelentéssel a nemzeti park igazgatóságoknak lehetőségük nyílik arra, hogy amennyiben a tervezett kaszálás várhatóan jelentős természeti kárt okozna (pl. fokozottan védett madárfajok ismert vagy valószínűsíthető fészkei vagy egyéb kiemelt természeti értékek előfordulása esetén), felvegyék a kapcsolatot a gazdálkodóval, és közösen meg tudjanak határozni egy gazdálkodási és természetvédelmi szempontból egyaránt elfogadható időpontot, illetve megtegyék a szükséges óvintézkedéseket.

Cél a gazdálkodói szempontok és a természetvédelmi szempontok összehangolása a Natura 2000 és MTÉT gyepterületeken. A kaszálás idejének meghatározásakor ezért arra kell törekedni, hogy a lehető legtöbb élőlény igényét figyelembe vegyük, emellett igazítsuk azt az adott terület kiemelt természeti értékeinek igényeihez. A kaszálás bejelentő megküldése előtt érdemes felvenni a kapcsolatot az illetékes természetvédelmi őrrel, így már egy előre egyeztetett dátum kerülhet bejelentésre. A kaszálás időpontjának bejelentését segítő formanyomtatványok elérhetők a működési területével érintett nemzeti park igazgatóság honlapjain.

Vetésszerkezeti előírások

A vetésszerkezeti előírások elsődleges célja a szántóföldi környezet élőhelyi változatosságának fenntartása, a célfajok életciklusában a megfelelő növénykultúrák biztosítása. A vetésszerkezeti előírások kidolgozása során a célfajok szükségletei (pl. a túzok téli táplálékbázisát szolgáló repce vagy a kék vércse táplálékszerzéséhez nélkülözhetetlen szálas pillangós takarmánynövények termesztése) mellett fontos szempontként szerepelt, hogy a gazdálkodó számára kellő tér maradjon a piaci szükségleteknek megfelelő növénytermesztés folytatására. A vetésszerkezeti és vetésváltást előidéző előírások emellett hozzájárulnak a kártevők elleni védekezéshez, valamint a megfelelő talajállapot fenntartásához.

Az élővilág változásai szorosan követik az élőhelyek, a természeti környezet klimatikus és antropogén hatásokra bekövetkező változásait. Ez igaz a szántóföldi gazdálkodásra is, ahol az egyik fő meghatározó tényező a vetésszerkezeti, vetésváltási előírások betartása.

A vetésforgónak fontos szerepe van a talajtermékenység fenntartásában, és kulcsfontosságú jelentősége a növényvédelem megelőzésében, az adott terület agro-biodiverzitásának megőrzésben. A környezetkímélő gazdálkodásban, különösen az ökológiai gazdálkodásban viszonylag szűkösek a közvetlen beavatkozási lehetőségek, ami szintén indokolttá teszi a vetésforgó alkalmazását. Az ökológiai gazdálkodásban előírt csávázatlan (vagy ökológiai gazdálkodásban engedélyezett készítményekkel csávázott) vetőmag használatának alapvető feltétele a növények megfelelő vetésváltásban történő termesztése. A vetésváltás szükségességét még hangsúlyosabbá teszi, hogy például az enyhe telek a növényállomány növényfertőződési kockázatát (kórokozók, kártevők, gyomok) jelentősen fokozhatják.

Természetvédelmi szempontból a külterjesen művelt szántóterületek jelentősége – a belterjesen művelt szántókkal szemben – élőviláguk változatossága (gazdag rovar- és gerinces faunájuk, pl. túzok, ugartyúk, szalakóta, hamvas rétihéja), magasabb esztétikai értéke. Fenntartásukat elősegíti, ha a földeket vetésváltással hasznosítják, vagy ha időnként parlagon hagyják és mozaikosan művelik. A túzok szívesen fészkel és költ gabonatáblákban, lucernásokban, és előszeretettel táplálkozik repceföldeken. Természetvédelmi – ezen belül tájvédelmi – szemszögből legkedvezőbbek az évente újra kihajtó, áttelelő, nem egynyári, úgynevezett évelő kultúrák. Előnyük, hogy területüket nem kell évente felszántani, egyengetni, trágyázni, tömöríteni, vagyis a megszokottnál jóval kevesebb talajbolygatásra van szükség, valamint azon felül, hogy a talajt egész éven át növényzet borítja.