Ugrás a tartalomhoz

Őshonos haszonállat fajták génmegőrzése

A nemzeti park igazgatóságok (a továbbiakban: igazgatóságok) a vonatkozó jogszabályokban és az Alapító Okiratukban foglaltak alapján közreműködnek a védett, illetve veszélyeztetett őshonos mezőgazdasági állatfajok, -fajták és génkészletük védelmében. Ennek megfelelően az igazgatóságok jelentős szerepet vállalnak az őshonos és régen honosult mezőgazdasági állatfajok és -fajták megőrzésében. Magyar szürke marha, bivaly, cikta juh, hucul és muraközi ló állományaik országos viszonylatban is meghatározóak. A génmegőrzés célja és a legeltetéssel történő természetvédelmi kezelés feladata együtt teljesül őshonos állatfajtáink állományainak fenntartásával, esetleges növelésével.

A legtöbb igazgatóságnál az őshonos és régen honosult mezőgazdasági állatfajok és fajták állományai között már nukleusz állomány is megtalálható, amely a génmegőrzéssel fenntartott régi háziállatfajták kiemelten szelektált, legmagasabb genetikai értéket képviselő tenyészállatai alkotta állománya. Kiemelendő a Kiskunsági Nemzeti Park Igazgatóság magyar szürke marha vonaltenyésztése, a Duna-Dráva Nemzeti Park Igazgatóságon a cikta juh kosnevelő telep fenntartása, valamint a Kiskunsági Nemzeti Park Igazgatóság, a Fertő-Hanság Nemzeti Park Igazgatóság és a Hortobágyi Természetvédelmi és Génmegőrző Nonprofit Kft. által fenntartott magyar szürke marha bikanevelő telepek működtetése.

Az igazgatóságoknál tartott állatállományok fenntartása során a génmegőrzés mellett kiemelt jelentősége van annak, hogy az igazgatóságok az őshonos állatállományokkal természetvédelmi kezelési feladatokat is ellátnak.

Az igazgatóságok természetvédelmi vagyonkezelésében lévő területek jelentős részén, évszázadokon keresztül jellemző volt a legeltetéses állattartás, ennek eredményeképpen számos értékes füves élőhely alakult ki. Természetvédelmi szempontból olyan kiemelt védelmet élvező fajok találhatók meg rajtuk, mint pl. túzok, vérfű hangyaboglárka lepke, kökörcsinfélék stb. Napjainkra azonban a füves élőhelyek viszonylag kis területű, mozaikos előfordulása a jellemző. Az igazgatóságok a természetvédelmi kezelés részeként az így fennmaradt gyepterületeken extenzív legeltetést, illetve az arra alkalmas kaszálókon takarmánytermesztést folytatnak.

Az állatok szelektíven legelnek, a rendelkezésre álló növényfajok közül némelyeket előnyben részesítenek, másokat kerülnek. A tápláléknövény kiválasztása határozza meg az állatnak a növényzetre kifejtett hatását. Az állatok nemcsak a növényfajok között válogatnak, hanem az egyes növényi részek között is. Jelentős eltérés lehet az egyes növényi szervek iránti kedveltségben a vegetációs periódus különböző időszakaiban. Általában a zöld levél a legkedveltebb növényi rész. A szelektív táplálkozás egyes növényfajok regressziójához vezet, mások fajok agresszív terjeszkedését idézheti elő.

A különböző állatfajoknak eltérőek a legelési szokásai, de sokszor még a fajták között is nagy eltérések mutathatók ki. Ennek következtében minden fajnak, illetve fajtának más hatása van a füves területekre. Az egyes fajok és fajták eltérő táplálékválasztása, illetve legelési módja nagymértékben hozzájárul a gyep változatos fajösszetételének és szerkezetének kialakulásához, fennmaradásához.


Az igazgatóságok által tartott jelentősebb állatfajok és fajták


Magyar szürke szarvasmarha

A régi magyar háziállataink között a magyar szürke marhát tetszetős küllemével és tekintélyes megjelenésével a gazdasági elismerés és történelmi hagyománytisztelet terén az első hely illeti meg.

A magyar szürke szarvasmarha egykori elterjedése nem egyértelműen tisztázott. Az 1870-es évekig az ország marhaállományának majdnem 100%-át képezte. A magyar Alföld honfoglalás óta tenyésztett szarvasmarhája. Hosszú időn keresztül (1400-1700) Közép-Európa legkeresettebb hízómarhája volt. Ennek kétségtelen oka a rideg tartási körülményekhez való alkalmazkodása, jó húsminősége és kiváló igavonó volta. A szürke marhára jellemző, hogy szilárd szervezetű, szívós, rendkívül igénytelen fajta. Húsa finomrostú, igen ízletes.

A középkorban az ország területének nagy része mocsaras legelő volt, így külterjes viszonyok között nagyon sok szarvasmarhát lehetett tartani. Hatalmas, télen-nyáron szabadon tartott gulyák voltak mindenfelé.

A századforduló után azonban a legeltetési viszonyok megváltozása, a termelékenyebb fajták megjelenése miatt egyre inkább visszaszorult ez a fajta, és a második világháború éveiben már csak 8-10%-át tette ki marhaállományunknak, a 60-as évekre pedig 200 db tehén és 6 db bika maradt mindösszesen.

Fényképezte: Kagyerják Pál

Mára elhivatott szakemberek áldozatvállaló munkájával és állami támogatással sikerült a fajtát megmenteni a végleges kipusztulástól. A következő igazgatóságoknál “lát el legeltetési gyepkezelési feladatokat” ez a fajta: Fertő-Hanság NPI, Balaton-felvidéki NPI, Duna-Dráva NPI, Duna-Ipoly NPI, Bükki NPI, Hortobágyi NPI, Kiskunsági NPI, Körös-Maros NPI.


Magyar tarka szarvasmarha

A XIX. század végén tenyésztették ki a magyar szürke szarvasmarhából, elsősorban a szimentáli marhával történő keresztezés révén. A magyar tarka szarvasmarha egyesíti a kultúrfajták termelőképességét és a parlagi fajták nagy ellenálló képességét. Kitűnő kettős hasznosítású (hús, tej) fajta.

A jó tartási körülményeket nagy termeléssel hálálja meg, de az átmeneti szélsőséges viszonyokat is jól tűri. Alkalmazkodóképessége felülmúlja, termelőképessége pedig megközelíti a nyugati kultúrfajtákat.

Az igazgatóságok közül az Őrségi NPI mellett a Kiskunsági és Bükki NPI-nál tartják és tenyésztik ezt a fajtát.


Magyar házi bivaly

Eredeti hazája Elő- és Hátsó-India. Hazánkban a nedves, tőzeges legelőkkel rendelkező gazdaságok (Somogy, Zala megye) tenyésztették. Igavonó ereje 50%-kal nagyobb, mint a szarvasmarháé. Magyarországon pár ezer darab van belőle, jelentősebb állományai legközelebb Erdélyben találhatók. A második világháborút követően a tejtermelési szempont előtérbe kerülése miatt a faj igázó hasznosítása háttérbe szorult. Napjainkban elsősorban természetvédelmi és idegenforgalmi (ökoturizmus, falusi turizmus) megfontolásból tartják.

Fényképezte: Szegedi Fruzsina

Az igazgatóságok között vannak olyanok, amelyeknek az állományában nagyon ritka génkészlettel rendelkező egyedek is megtalálhatóak, mint pl. a Körös-Maros NPI állományának egy része az egykori Partium területéről származik. A Balaton-felvidéki NPI annak idején a meglévő utolsó hazai bivaly gulyát mentette meg és a fajta azóta a természetvédelmi kezeléseinek egyik meghatározó állatállományává vált. Rajtuk kívül még a Fertő-Hanság NPI, Kiskunsági NPI és Hortobágyi NPI is tartja.


Hucul ló

A „Kárpátok póniját”, a tarpán egyenes leszármazottjának tartják. Rendkívül igénytelen, kitartó málhás-, hátas-, és igásló. Ezt a fajtát hazánkban egyedül az Aggteleki NPI területén található ménesben tartják.


Furioso North Star

A fajta kialakulása a Császári és Királyi Ménesintézet megalakulását követően 1841-ben kezdődött el. A hadászathoz szükséges nagy rámájú, csontos, tömeges, jó munkakészségű egyedek előállítása volt a cél. A fajta alapító ménjei Furioso Senior és North Star Senior, mind ketten angol telivérek, jó csont alappal, szikár lábszerkezettel és kiemelkedő küllemmel, mely jó tulajdonságaik rendre megjelentek az utódokban és tették őket arra alkalmassá, hogy meghatározó ménekké válhattak Mezőhegyes lótenyésztésében.

A fajta rendkívül kedvelt volt a katonai felhasználásban, és a mezőgazdasági hasznosításban is. A következő száz évben a történelmi események következtében a fajta fejlődése és elterjedése többször törést szenvedett, egészen az 1980-as évek végéig, amikor a hagyományos magyar fajtákat genetikailag és fenotípusosan különválasztva újra tenyészteni kezdték.

A Bükki NPI Dél-borsodi tájegységében a Batúz tanyán kapott helyet hazánk első állami tulajdonban lévő Furioso North Star ménese, mely jelenleg 95 egyedet számlál. Az igazgatóság a tanya átadása óta komoly szakmai tenyésztési munkába kezdett, melyet a tenyésztőszervezet is elismer.

A Kiskunsági NPI 2014. év során kezdte el a lóállományának a mennyiségi és minőségi fejlesztését. Az anyaállatok minőségét a 18-20. generációig ismert származás, illetve a saját és oldalági rokonok teljesítménye jelzi. A lóállomány tartásának elsődleges célja a területkezelési feladatok ellátása és a Furioso North Star fajta nemesítése, genetikai anyagának megőrzése.


Magyar hidegvérű ló

Az Őrségi NPI 2003-ban kezdte el a hidegvérű lovak közül a muraközi ló tartását és tenyésztését. Ismereteink szerint ez a fajta az egyetlen géntartalék értékű hidegvérű lófajtánk. Az igazgatóság célja ennek az igásló típusnak a megőrzése és fenntartása, gyepterületeik legeltetéssel történő kezelése.


Magyar parlagi szamár

Az afrikai vadszamár a házi szamár őse, amely elvadulva a vadszamár korábbi elterjedési területének egyes részein, valamint a világ számos más részén él. A szamár lóval keresztezett utódait öszvérnek nevezzük, amelyek csaknem mindig, de nem szükségszerűen terméketlenek. A háziasított szamár 40 évnél is tovább élhet. Főleg hegyvidéken, szőlőkben igen jól használható, igénytelen igás, illetve málhás állat. Kitartó, betegségekkel szemben ellenálló. Több igazgatóságnál bemutató jelleggel található, többek között az Őrségi NPI-nél, a Balaton-felvidéki NPI-nél, a Duna-Dráva NPI-nél, és a Körös-Maros NPI-nél.


Racka juh

A racka fajtakörnek a hegyvidéki és az alföldi változatát különböztetjük meg.

Az alföldi racka jellegzetessége a különleges szarv alakulása. Ez a „v” alakban felálló pödrött szarv valószínűleg mutáció következménye, amely mint fajtajelleg maradt meg. Mindkét ivar szarvalt, a kosok szarvai szűkebb szögben állnak. A rackát két színváltozatban tenyésztik. Az állomány nagyobb része fehér, kisebb része fekete színű. A fehér változat gyapjúja, pofája, lábvégei sárgás-fehér színűek, a szarvak és a körmök viaszsárgák. A fekete színváltozat gyapja és rövidszőrei egyaránt fényes feketék. A hortobágyi forma elsősorban Debrecen környékén és a Kiskunságban volt honos. Legtovább a hortobágyi pusztán és a Bugac környéki tenyésztőknél maradt fenn.

Fényképezte: Korbély Barnabás

A rackajuhok csoportjába tartozik az Erdélyben kialakult gyimesi racka. Ez az alföldi rackánál finomabb bundájú, a kosok laza csigás, az anyák rövid, sarló idomú szarvakat viselnek. Az állatok majdnem teljesen fehérek, kivéve a fejen és néha csak a szem körül, valamint a lábvégeken előforduló sötétbarna vagy fekete színű szabálytalan foltokat.

Mint ősi parlagi juh, a racka is több hasznosítású, leginkább azonban tejelő juhként tartjuk számon.

A nemzeti park igazgatóságok vagyonkezelésében lévő gyepterületek jelentős részének meghatározó természetvédelmi kezelési módja a területek juhokkal történő legeltetése. Jelentősebb racka állomány a Fertő-Hansági NPI, Körös-Maros NPI, Duna-Dráva NPI, valamint a Hortobágyi NPI területén található.


Cigája juh

Ősi juhfajtánk, amely a magyar Alföldre az 1700-as évek során került. Hazai körülmények között gazdaságosan tartható, ellenálló fajta, tejtermelése vetekszik az intenzív fajtákéval. Ez a kifejezetten hármas hasznosítású és alapvetően a hegyi juhok csoportjába tartozó fajta nagyon jól alkalmazkodott Magyarország eltérő földrajzi és éghajlati adottságaihoz.

A cigájának területenként több színváltozata létezik, pl. a kovásznai változat barnás-vörhenyes pofájú és lábú, más országokban tarka és teljesen fehér változat is létezik. A hazai őshonos fajta feje és lába fekete, kávés-barna színű. A bárányok színe világosabb-sötétebb homokszürke, de a bunda később fehér színűre vált. A kosok másfél körívet leíró, csigaszerű szarvakat viselnek, míg az anyajuhok szarvatlanok. A hazai legnagyobb törzsállomány a Körös-Maros NPI kardoskúti legelőit tartja karban. 2015 óta a Duna-Ipoly NPI Esztergom Strázsa-hegyi területeinek a természetvédelmi kezelését is részben ezzel a fajtával végzik.

Fényképezte: Dr. Kalotás Zsolt


Cikta juh

A fajta szorosan kötődik a sváb (német) nemzetiséghez, az országba a betelepítések nyomán érkező németajkú lakossággal került be. Magyarországon elsősorban Tolnában és Baranyában tenyésztették.

A szakirodalom szerint a cikta sosem volt jelentős tényező a magyar juhtenyésztésben. A parlagi juhok csoportjába tartozó, igénytelen, a hideget jól tűrő, régi háztáji fajta, gazdasági jelentősége napjainkban csekély, génmegőrzési célból tartják fenn. A cikta a rackához hasonlóan kisebb testű. Az anyák szarvatlanok, a kosoknak csak egy része hord könnyű csigás szarvakat. Az állatok teljesen fehérek. Gyapjú- és hústermelő képessége hasonló a cigájáéhoz. A rendszerváltást követően a kis létszámú állomány magánkézben volt, majd a Duna-Dráva NPI 2004-ben 60 darab anyajuhot vásárolt Nagydorogon, ahol ismét megkezdte a cikta tenyésztését. Jelenleg az igazgatóság nagydorogi telepén található a kosnevelő telep is található.



Több igazgatóság is rendelkezik bemutatási céllal tartott egyéb állományokkal, többek között őshonos baromfi fajtákkal, parlagi kecskével, őshonos kutyafajtákkal, amelyek a Balaton-felvidéki NPI Salföldi Majorjában, a Duna-Dráva NPI Szaporcai Ős-Dráva Látogatóközpontjában, a Fertő-Hanság NPI sarródi László Majorjában, a Körös-Maros NPI dévaványai Sterbetz István Túzokvédelmi Látogatóközpontjában, valamint az Őrségi NPI szalafői bemutatóhelyén (Pityerszer) tekinthetők meg.

magyar kacsa

magyar lúd

sárga magyar tyúk (kakas)

magyar parlagi gyöngytyúk

magyar parlagi kecske


Az állatállományokról, valamint a látogatható telephelyekkel, bemutatóhelyekkel kapcsolatban
a nemzeti park igazgatóságok portálján találhatók további információk.

Lászlómajor (Sarród, Fertő-Hanság Nemzeti Park Igazgatóság)

Téli szállás a Körös-Maros Nemzeti Park Igazgatóság Sóstói Állattartó Telepén (Kardoskút)

Sterbetz István Túzokvédelmi Látogatóközpont (Dévaványa, Körös-Maros Nemzeti Park Igazgatóság)

 

Sáv bezárása