Vissza az előző oldalra
Tekintettel a fajok és élőhelyek rendkívül nagy számára, mindent mindenhol monitorozni lehetetlen és egyben értelmetlen is. Éppen ezért a Nemzeti Biodiverzitás-monitorozó Rendszer kialakításakor a monitorozott objektumok, ún. komponensek (élőhelyek, életközösségek, fajok populációi) köre olyan módon került meghatározásra, hogy azok hosszú távú vizsgálatával egyúttal figyelembe vegyük az NBmR fő céljai között megfogalmazott szempontokat: – védett, veszélyeztetett természeti értékek állapotának nyomon követése, - Magyarország élővilágának, életközösségeinek általános állapotát jelző elemek megfigyelése, - valamilyen emberi tevékenység vagy környezeti tényező közvetlen vagy közvetett hatásának vizsgálata. Az ismételhetőség, összehasonlíthatóság érdekében a komponensekre vonatkozóan, szakértők bevonásával, részletes módszertani leírások, ún. protokollok kerültek kidolgozásra. Ezek a módszertani leírások tartalmazzák a mintavételi helyszíneket, a vizsgálandó változókat, a mintavételi módszereket, mintavételi gyakoriságot és az eredmények kiértékelésének szempontjait. Melyek az NBmR által vizsgált komponensek? A táj és a hozzájuk kötődő életközösségek sokféleségét meghatározó élőhelyeket a növénytársulások és a közösségi jelentőségű élőhelyek felmérésével, valamint élőhely-térképezéssel vizsgáljuk. Utóbbinál a természetesség mellett az inváziós növényfajok előfordulását is nyomon követjük. A vegetáció részét képező csoportokból a védett és veszélyeztetett edényes növényeket, valamint a életközösségek anyag- és vízforgalmában fontos szerepet betöltő mohákat monitorozzuk. A gombák rendszertanilag az élővilág külön országába tartoznak, sokféleségüket az erdőrezervátumban vizsgáljuk. A különböző élőhelyeken nagy faj- és egyedszámban előforduló gerinctelen állatcsoportokból a vízi makroszkopikus gerinctelenek, az egyenesszárnyúak, valamint a nappali és éjszakai nagylepkék állományait követjük nyomon a közösségek és a kiválasztott fajok vizsgálatával. A gerinces állatfajok minden csoportját érintik a felmérések, így a halközösségeket, a kétéltűeket és hüllőket, a madarakat és az emlősöket. Az emlősök csoportjából a denevéreket, a pelefajokat, az ürgét és az északi pockot, valamint a kisemlős közösségeket – közvetett, bagolyköpet elemzésen alapuló módszerrel – vizsgáljuk. Növénytársulások A természetvédelmi szempontból jelentős, Magyarországra jellemző növénytársulások vizsgálata több mint 170 kijelölt mintavételi helyen, 19 fás, 39 gyep,1 hínár és 1 nádas társulást érintően zajlik (lásd ábra). A mintavételi gyakoriság meglehetősen változatos, például a szikes iszapnövényzetet évente, a hegyi réteket kétévente, a száraz- és szikes gyepeket háromévente, míg az erdőrezervátumok fás társulásait négyévente kell felmérni. Egyes társulásokban évente több vizsgálatot is végeznek, hiszen például teljesen más a lágyszárúak összetétele egy bükkösben tavasszal vagy ősszel. A felmérések során meghatározott számú és méretű négyzeten belül (pl. gyeptársulásoknál 1 db 50×50 m-es kvadrát), kisebb négyzetekben úgynevezett mikrokvadrátokban (pl. gyeptársulásoknál 50 db 1 m2-es mikrokvadrát) feljegyzik a lágyszárú fajokat és azt, hogy az adott faj a kis négyzet hány százalékát borítja. Az adott társulás fajösszetételéből és a fajok gyakoriságából, borításából következtetéseket lehet levonni az adott területen előforduló társulás természetességére, valamint az adott növényközösségen belül zajló folyamatokra.
Fotó: Bata Kinga
Élőhely-térképzés Az élővilág tájszintű sokféleségének és változásainak nyomon követését az élőhelyek térképezése valósítja meg. Az Általános Nemzeti Élőhely-osztályozási Rendszer (Á-NÉR) lehetőséget ad Magyarország bármely területén az élőhelytípusok meghatározására, besorolására és térképezésére. A program kialakítása során 124 db 5×5 km-es négyzetet jelöltünk ki (lásd ábra) a természetvédelem, a regionális problémák és az általános táji reprezentáció szempontjainak figyelembe vételével. A kijelölt négyzetek első felmérési szakasza 2007-ben zárult le. A térképezést tízévente kell megismételni. Az újratérképezés speciális követelményeit módszertani fejlesztés keretében határozták meg. Ismételt térképezéssel az élőhelyek típusainak, az élőhelyfoltok határának változása szemléletes módon bemutatható. A tájszintű eltérések azok, amelyek az emberi vagy klimatikus hatásokat akár közvetlenül mutatják, például a tájhasználatban bekövetkezett változások, egy terület szárazodását, becserjésedését. Ezek sok esetben segítik a finomabb, például társulások, populációk szintjén lezajlott események értelmezését. Így az élőhely-térképezés a biodiverzitás-monitorozás hátterét, keretét adja. A térképek térinformatikai feldolgozása lehetőséget ad különböző tájak és azok természetességének összehasonlítására (lásd Pécsely), valamint az időbeli változások elemzésére (lásd Rudabánya). A biodiverzitást veszélyeztető egyik legfontosabb tényező a természetes életközösségeket átalakító özönfajok terjedése. A térképezés során kötelezően 5 idegenhonos inváziós növényfaj, a mirigyes bálványfa (Ailanthus altissima), a közönséges selyemkóró (Asclepias syriaca), a cserjés gyalogakác (Amorpha fruticosa), a magas- és kanadai aranyvessző (Solidago gigantea, S. canadensis) állományainak változását követik nyomon. A négyzetben előforduló további özönnövények jelenlétét is feljegyzik. Minden élőhelyfoltban a fertőzöttség mértékét is értékelik. Közösségi jelentőségű élőhelytípusok Az élőhelyvédelmi irányelv mellékletén szereplő, hazánkban előforduló 46 közösségi jelentőségű élőhelytípus szerkezet és funkció szerinti vizsgálatát 2009 óta végezzük három nagyobb élőhelycsoportra – gyepek, vizes és erdei élőhelytípusok – kijelölt mintavételi helyeken. Az optimális országos program mintegy 4800 mintavételi helyet tartalmaz az alábbi megoszlásban: 56% gyep, 38% erdei, 6% vizes élőhelytípushoz tartozó. Az erre a célra kialakított, élőhelyspecifkus felmérő adatlapok alapján az élőhelyek fajkészletét, tipikus fajait, vertikális szintezettségét, veszélyeztető tényezőit, speciális élőhelyi elemek meglétét (pl. álló vagy fekvő holtfa, zsombékok) vizsgálják hat-tizenkétéves ismétlésben. Az eredmények alapján tudjuk az egyes élőhelytípusok természetvédelmi helyzetét értékelni, amelynek a kiterjedés és az aktuálisan ható veszélyeztető tényezők által meghatározott jövőbeli kilátások mellett a harmadik fő elemét a szerkezet és funkció szerinti jellemzés adja.
Nagygombák A természetes életközösségek anyagforgalmában fontos szerepet betöltő gombák vizsgálatának módszerei lényegesen eltérnek mind a botanikai, mind a zoológiában használt módszerektől. Elsősorban a termőtest megfigyelésén alapulnak, mivel a talajban lévő vegetatív micélium és mikorrhiza nagyon nehezen hozzáférhető és határozható. A termőtestek vizsgálatát is számos tényező nehezíti, például létezésük rövid ideje és az erősen időjárásfüggő, ismétlődő és időben változékony termőtestképzés. A nagygombák jelenlétét és mennyiségét kijelölt erdőrezervátumokban, hároméves periódusokban figyelik meg. A 2000-ben kezdődött vizsgálatokat a Bükkben, a Bakonyban, a Mecsekben, az Őrségben, a Zalai-dombságban, a Zselicben és a Börzsönyben található erdőrezervátumok területén, a magterületen és kezelt erdőkben végzik.
légyölő galóca
álszömörcsög
kúpos nedűgomba
Az eredmények egyértelműen mutatják, hogy a területen hagyott holt faanyagnak rendkívül fontos szerepe van a fán élő szaprobionta és parazita fajok sokféleségének megőrzésében, de a bolygatatlan élőhely a mikorrhizás fajok számára is kedvező. Az erdészeti kezelés alatt nem álló magterület biztosítja a nagygombák számára a legkedvezőbb élőhelyet (elsősorban a holtfa jelenléte miatt), amelyet a kezelt és ültetett erdőhöz viszonyított magas fajszám és termőtestszám tükröz. Mohák Hazánkban számos olyan mohafaj él, amely nem csak országos, hanem európai, sőt világviszonylatban is ritka, veszélyeztetett. A fajmonitorozás keretében a berni egyezmény hatálya alá tartozó, hazánkban előforduló 6 mohafaj vizsgálatát végzik el a kutatók, mint például a zöld koboldmoha (Buxbaumia viridis) és a zöld seprőmoha (Dicranum viride). Később további 2 közösségi jelentőségű, szélesebb elterjedési területtel rendelkező mohataxon került a vizsgálandó fajok közé, a fehérlő vánkosmoha (Leucobryum glaucum) és a tőzegmoha fajok (Sphagnum spp.), amelyek állományainak nyomon követése az élőhelyvédelmi irányelv alapján a tagországok kötelezettsége. A mohafajok mintavételezése az évelő fajok, valamint a szélesebb elterjedési területű taxonok esetébe háromévente, míg a kolonista és a rövid életű fajok esetében évente történik. A populációméret meghatározása a közösségi jelentőségű taxonok esetében a kolonizált fák száma vagy a faj egyedei által lefedett terület mérete (m2) alapján történik. A mohaközösségek monitorozása kapcsolódik a növénytársulások felméréséhez, ennek megfelelően 11 vizes élőhelyeken, 8 fás társulásban, 11 szárazgyep társulásban és 2 szikes élőhelyen, összesen 27 mintavételi egységben végzik a felvételezést társulástípustól függően egy-négy éves gyakorisággal. A vizsgálatok során meghatározott területű négyzetben (kvadrátban) a mohafajokat és azok gyakoriságát jegyzik fel. A vizsgált élőhelyek közül a száraz gyepek mohaközössége mutatja a legnagyobb diverzitást. A vizes élőhelyek mohavegetációja az állandóbb körülményekhez alkalmazkodott, mégis a várakozásokhoz képest intenzívebb dinamikát mutatott. Az erdők esetében a talajszint mohaközösségének diverzitását alapvetően a különböző aljzattípusok sokfélesége szabja meg. A fán élő (epifton) mohaközösségek sokféleségét nagymértékben növelik a kedvezőbb fényviszonyok, valamint a nagyméretű fák jelenléte.
zöld seprőmoha
csónakos tőzegmoha
négysarkú piramismoha
Edényes növények 1998 óta 101 védett és veszélyeztetett növényfaj populációinak változását vizsgálják, amely magában foglalja az élőhelyvédelmi irányelv által védelemben részesített közösségi jelentőségű fajokat is, mint például a boldogasszony papucsa (Cypripedium calceolus) vagy a Janka-sallangvirág (Himantoglossum jankae). A vizsgált növényfajok esetében az állományok mintavételezése háromévente történik, azonban egyes fajok felmérését a fajok és élőhelyük sérülékenysége miatt ennél ritkábban végzik el, például tőzegeper (Potentilla palustre) vagy hüvelyes gyapjúsás (Eriophorum vaginatum). A fajok populációinak felméréséhez a hazai elterjedésük és gyakoriságuk alapján három módszert alkalmaznak. Egyes fajok esetében a faj valamennyi állományában, más fajok esetében csak a kiválasztott állományaiban végeznek pontos egyedszám meghatározást. Az elterjedtebb fajok esetében kijelölt előfordulási helyeken vagy meghatározott számú 1×1 km-es négyzetekben mintavételezésen alapuló becslést alkalmaznak. A széles elterjedési területtel rendelkező közösségi jelentőségű fajok esetében, mint például a kisfészkű aszat (Cirsium brachycephalum) három-hat év alatt, az előbbiek kiegészítéseként, valamennyi állomány felkeresése az elvárás. Valamennyi módszer esetén törekedni kell a populáció nagyságának minél pontosabb meghatározására, sőt egyes esetekben az állomány térképezése is szükséges lehet. Az adatsorok hosszú távon megmutatják, hogy egy adott faj hazai állományai milyen változást mutatnak, mely területen csökken, nő vagy változatlan az egyedszám. A változások ismeretében az adott faj megőrzése érdekében gyorsabb és hatékonyabb természetvédelmi beavatkozás történhet.
boldogasszony papucsa
Janka-sallangvirág
kisasszony-szitakötő (Fotó: Sulyán Péter Gábor)
Egyenesszárnyúak Az egyenesszárnyú rovarok (szöcskék, sáskák és tücskök) monitorozása élővilágvédelmi szempontból fontos, hiszen a gyepekhez kötődő állategyüttesek rovarállományának legnagyobb tömegét képviselik. Monitorozásra kiválóan alkalmasak, mivel fűhálóval könnyen gyűjthetők és megfelelő gyakorlat után a fajok egyértelműen meghatározhatók. Fajaik jól felismerhető, fajspecifkus cirpelésük miatt megfelelő eszközökkel, kis egyedsűrűségben is nagy biztonsággal észlelhetők. A program keretében a gyepes növénytársulásokhoz kötötten egyenesszárnyú közösségeket, valamint 7 közösségi jelentőségű fajt vizsgálunk. A felmérések során több módszert alkalmaznak: vonal menti fűhálózást, egyelést, valamint hang alapján történő azonosítást, melyben ultrahang detektort is alkalmaznak. Országosan 70 állandó mintavételi helyszínen, az adott gyepes növénytársulás mintavételi gyakoriságával összehangoltan vizsgálják a közösségek összetételét, illetve az egyes populációk egyedsűrűség változását. A közösségi jelentőségű fajok – magyar tarsza (Isophya costata), erdélyi tarsza (Isophya stysi), álolaszsáska (Paracaloptenus caloptenoides), eurázsiai rétisáska (Stenobothrus eurasius), vöröslábú hegyisáska (Odontopodisma rubripes), erdélyi avarszöcske (Pholidoptera transsylvanica), fűrészlábú szöcske (Saga pedo) – mintavételezése a rájuk kijelölt Natura 2000 területeken és azon kívül is zajlik, hároméves ismétlésben. A hosszú távú vizsgálatra kijelölt helyszínek mellett egyes fajok, mint például a vöröslábú hegyisáska esetében, a faj előfordulásának térképezését is végzik a pontos hazai elterjedési terület meghatározása érdekében. A monitorozás nemcsak a kiemelt fajokról, hanem számos további védett és veszélyeztetett fajról is szolgáltat adatokat.
szemölcsevő szöcske
Nappali és éjszakai nagylepkék A nappali lepkék hazai előfordulási adatainak összegyűjtése az ismert, archív (múzeumi) fogási adatok feldolgozásával kezdődött, amely alapján kiválasztották a vizsgálandó fajokat és mintavételi helyeket. Országos szinten közel 50 lepkepopulációt vizsgálnak, mely 10 fajt érint: vérfű-hangyaboglárka (Maculinea teleius), sötét hangyaboglárka (Maculinea nausithous), szürkés hangyaboglárka (Maculinea alcon), nagy tűzlepke (Lycaena dispar), ezüstsávos szénalepke (Coenonympha oedippus), gólyaorr-boglárka (Aricia eumedon), dolomit-kéneslepke (Colias chrysotheme) magyar színjátszólepke (Apatura metis), valamint a díszes és lápi tarkalepke (Euphydryas maturna és E. aurinia). A felmérések során a fajok jelenlét-hiányáról, tápnövényeiről, az élőhely aktuális állapotáról történik adatgyűjtés. A lepkefajok populációméretének meghatározására kétféle módszert alkalmaznak. A jelölés-visszafogás során a többnapos mintavételezés alatt a lepkék szárnyát alkoholos flctollal jelölik meg és a jelölt és jelöletlen egyedek arányából lehet visszakövetkeztetni az állomány nagyságára. A másik a vonal menti számlálás, amikor is egy vonal mentén sétálva a látott egyedek számát kell feljegyezni. A tápnövény keresés közvetett adatgyűjtésre alkalmas, mert előfordulásának ismeretében a hozzá kötődő lepkefajt célzottan lehet keresni a repülési időszakában. A közösségi jelentőségű nappali lepkefajok vizsgálata is a fent leírt módszerekkel történik. A gyakori fajok esetében (farkasalmalepke, csíkos medvelepke) jelenlét-hiány adatokat gyűjtünk. Az éjjeli fajok esetében éjszakai lámpázást vagy hordozható fénycsapdát (vödörcsapda), egyes fajok (sárga gyapjasszövő) felmérésénél hernyókeresést is alkalmaznak. A fajok korábbi előfordulási adatainak igazolását, új élőhelyeik megtalálását több faj esetében segítette, hogy a keresésük során sikerült a tápnövényüket megtalálni (sztyepplepke) vagy ökológiai igényüket pontosítani (Anker-araszoló).
nagy tűzlepke
vérfű hangyaboglárka
Halközösségek A mára kiterjedésükben jelentősen lecsökkent, a szabályozások és egyéb emberi tevékenységek következtében átalakult vizes élőhelyek életközösségeinek legjelentősebb csoportját, a vízi gerinctelenek mellett, a változatos életmódú halak képezik. Az egyes szinttájak, víztípusok és a medren belüli életterek halközössége a fajok összetételét és az állomány nagyságát tekintve változatos képet mutat. A halközösségek felmérési módszertana (mintavételi szakaszok hossza, ismétlések száma, alkalmazott kiegészítő mintavételi módszerek) a több éves gyakorlati tapasztalatok beépítése és az európai uniós elvárásokkal történő harmonizáció eredményeképp alakult ki. A halak felmérését – igazodva a nemzetközi monitorozási gyakorlathoz és az Európai Unió ajánlásához – főként elektromos halászeszközökkel végzik. A kiválasztott mintavételi szakasznak, minél változatosabb élőhelyeket magában foglalva, az adott mederszakaszra nézve kell jellemzőnek lennie. A halközösségek felmérése 2001-től kevés számú vízterület nagyobb mintavételi intenzitással végzett vizsgálatával indult. Később a mintavételek évi egy alkalommal, három-hatéves ismétlésben, a nyár végi kisvizes időszakhoz kötődően, de jóval több mintavételi helyszínen, valamennyi jelentősebb vízterületet érintve folytatódtak. Az időegységre vonatkoztatott vizsgálatot a területre és a vizsgálandó vízterület méretéhez igazodó nagyságú mintaegység hosszra vonatkoztatott felmérés váltotta fel, ami alapján a populációk méretében bekövetkezett változások, trendek jobban követhetők. A vizsgálatok révén a közösségi jelentőségű fajok állományairól, elterjedéséről (pl. leánykoncér, magyar és német bucó, lápi póc) és az inváziós fajok terjedéséről (pl. razbóra, naphal, amurgéb) is fontos információt kapunk.
halászgépes mintavételezés
leánykoncér
Kétéltűek és hüllők A kétéltű- és a hüllőfajok állapotának nyomon követése, a rendkívül érzékeny viselkedésökológiai sajátosságaik és veszélyeztetettségük miatt, már a kezdetektől a program részét képezi. 2001-től az ország 5 területén kezdődtek meg az úgynevezett élőhely alapú rendszeres állományfelmérések. Ezek a vizsgálatok a kijelölt mintaterületek teljes kétéltű- és hüllő állományát (herpetofaunáját) követték nyomon. Az évek során azonban az élőhelyek esetenkénti megszűnése, átalakulása miatt és az egyes fajok monitorozási tapasztalatai alapján 2010-ben átdolgoztuk a programot. Azóta, a korábbi mintaterületek megtartásával, kiválasztott, jól monitorozható fajokra kidolgozott, speciális és egységes vizsgálati módszerek alapján folyik a munka. Az új megközelítés jobb adatbiztonságot, a környezet és a fajok populációinak állapotváltozásait jobban követő monitorozást biztosít. A hazai 18 kétéltűfajból ma már kilenc tájegység mintaterületein 17 faj populációjának állományváltozásairól rendelkezünk adatokkal. A legtöbb kétéltűfajt (12 faj) az Őrség-Vendvidéken és az Aggteleki-karszt területén lehetett kimutatni. A barna varangy három tájegységben is, szinte azonos összesített egyedszámértékben, a legdominánsabb fajnak bizonyul. A 15 hazai hüllőfajból 11 fordult elő a mintaterületeken, melyek közül a fürge gyík és a vízisikló a leggyakoribb, míg az elevenszülő gyíkot csak egy tájegységben figyelték meg. A hüllők jelenlétét, fajszámát tekintve legértékesebb a Gödöllői-dombvidék, ahol 8 faj fordul elő. Mind a kétéltű-, mind a hüllőállományok összetételére, az adott évben kimutatott fajok számára és az egyedszámokra igaz, hogy az egyes években ezek jelentősen ingadoznak, gyakran szélsőségesen változnak.
mocsári békák násza
foltos szalamandra
homoki gyík
kanalasgém
kék vércse és fiókája
kuvik és zsákmánya (Fotó: Máté Bence)
Denevérek A hazánkban élő 8 fokozottan védett és 20 védett denevérfaj védelme szempontjából a legjelentősebb kolóniák állapotának nyomon követése kulcsfontosságú. A denevérek határozása nem egyszerű feladat, már az adatgyűjtés is speciális szakértelmet igényel. A denevérközösségek vizsgálata 2005 óta többféle módszerrel történik. Az épületlakó denevérek monitorozása során nappali számlálást alkalmaznak. Ekkor a denevérek búvóhelyét bejárják és erős fényű lámpa segítségével meghatározzák a fajokat és a megbecsülik a felnőtt egyedek számát. A speciális felszerelést és ismereteket igénylő barlangi monitorozás során a téli időszakban kell ellenőrizni a barlangokat és bányákat. Ilyenkor az állatok téli álmukat alusszák, ami lehetővé teszi a pontos fajhatározást és egyedszámbecslést. A nászbarlangok ellenőrzése jó kiegészítő adatokat szolgáltat az állományváltozás követéséhez. A hálóval megfogott egyedek határozása és morfológiai adatainak rögzítése során elkerülhetetlen az állatok kézbevétele, ami egyúttal lehetővé teszi az egyedek gyűrűzését is. Az erdőlakó denevérfajok felmérésére az állatok által repülés közben kiadott ultrahang felvételével, majd a hang alapján történő fajhatározással nyílik lehetőség. Az éves felmérések során több mint 100 település, körülbelül 150 épületében folyik a monitorozás. Évente 10-nél is több denevérfajt tudunk így nyomon követni, nem ritkán 20 000-nél is nagyobb egyedszám rögzítésével. A téli időszakban közel 50 földalatti üregben (barlang, bánya) majd 20 faj, akár tízezres egyedszámát is meghatározhatják egy-egy évben a monitorozást végző szakemberek. 25 nászbarlangnál általában 20 fölötti a megfogott denevérfajok száma, mely több ezer egyed jelölését jelenti évente. Az eredmények rávilágítanak a helyenként tapasztalható, nem megfelelő erdészeti tevékenységre, a rosszul tervezett épületvilágításra, vagy más kedvezőtlen hatások megjelenésére, így a megfelelő intézkedések még időben elindíthatóak.
nyugati piszedenevér
közönséges denevér
Pelefajok A pelék monitorozása 2006-ban indult, mely mind a 3 hazai pelefaj — mogyorós pele (Muscardinus avellanarius), nagy pele (Glis glis), erdei pele (Dryomis nitedula) — jelenlétének kimutatására és állományváltozásaik követésére alkalmas országos szinten. Az adatgyűjtés, angol minta alapján, könnyű, időjárásálló műanyag odúk („nest tube”) kihelyezéséből és rendszeres ellenőrzéséből áll. Minden nemzeti park igazgatóság minimum 50 odút helyezett ki egy erre alkalmas, cserjeszintben gazdag erdőbe vagy erdőszélre, 2-3 méter magasra, a cserjeszint takarásában. Márciustól októberig havonta ellenőrizik az odúkat. A fészkekből megállapítható, hogy melyik pelefajunk költözött éppen az odúba és a hátrahagyott jelek alapján (pl. táplálék) az is, hogy mire használja. Amennyiben sikerül magát az állatot is megfogni, akkor lehetséges az ivar meghatározása és akár a tömegmérés is, mely az állatok kondíciójára utal. Az Európában egyedülállóan, országos szinten kialakított mintavételi hálózattal és az alkalmazott módszerrel nagyon jók a tapasztalatok. Az adatok elemzésével megerősítést nyert, hogy mindhárom faj a sűrű, változatos cserjeszintű erdőfoltokat kedveli. A pelefajok együttélése nem mindenütt konfiktusmentes, a legritkább erdei pelék a legtöbb esetben az erdőszegélyekbe szorultak ki, noha eredetileg az erdő belsejében található, összefüggő, második lombkoronaszintű cserjéseket részesítették előnyben. A mogyorós pele a leggyakoribb pelefajunk, melynek egyik oka, hogy a szintén nem ritka nagy pele az alföldi részekről szinte teljesen hiányzik. Az eredmények segítséget nyújtanak a természetvédelmi és erdész szakembereknek a védelemre érdemes erdőrészletek kiválasztásában, az erdőtervezési szempontok meghatározásában.
nagy pele és elfoglalt odúja
nagy pele család
Északi pocok Magyarországon, elterjedési határának legdélebbi pontján él egy olyan jégkorszaki maradvány (reliktum) emlős alfaj, mely rendkívül ritka és fokozottan védett. Az északi pocok vagy más nevén patkányfejű pocok (Microtus oeconomus) egyik ritka alfaja a Microtus oeconomus méhelyi, melynek 3 nagyobb térségben ismert szigetszerű előfordulása: a Szigetköz, a Fertő-Hanság és Tóköz, valamint a Kis-Balaton területén. A faj populáció szintű monitorozása 2000-ben kezdődött. Az évente ismételt, több napos csapdázási sorozatok lehetővé teszik, hogy a populációk állományviszonyairól, népességük időbeli változásáról is képet alkothassunk. A 2010-es évek első felében bagolyköpet adatokra alapozva több újabb állománya került elő a Hanság térségéből, ami felveti annak lehetőségét, hogy vannak még számunkra további ismeretlen populációi a rejtőzködő életmódú fajnak. Ezek kimutatása érdekében az alkalmas élőhelyek ellenőrzésével, szisztematikusan haladva, csapdázásos módszerrel feltérképezik a potenciális elterjedési területet. A gyűjtött adatok és a tapasztalatok alapján elmondható, hogy az északi pocok nagyon érzékeny az élőhelyén bekövetkező külső környezeti feltételek változására. A faj számára az egyik legfontosabb tényező az élőhelyek megfelelő vízellátottsága, vízborítottságának mértéke. Sem a kiszáradás, sem a túlzottan magas vízszint nem kedvez a faj állományainak. Mindezeket a folyamatokat az emberi beavatkozások (pl. nem megfelelő vízszintszabályozás, a búvóhelyeket megszüntető kaszálás, égetés) felgyorsítják, ezért az északi pocok fennmaradása érdekében nagyon fontos az elfogadott fajvédelmi program gyakorlati megvalósítása, az egyes élőhelyekre egyedi kezelési tervek kidolgozása és megvalósítása.
északi pocok (Fotó: Kalmár Sándor)
Ürge A nyílt, rövid füvű pusztáink elsősorban növényi részekkel táplálkozó, fokozottan védett emlőse az ürge (Spermophilus citellus). A mára világszinten veszélyeztetett ürge elterjedésének, állományainak nyomon követése kiemelt jelentőségű, mivel Magyarországon, elterjedésének észak-nyugati határán, még mindig jelentős állományait találjuk. Az ürgemonitorozó program felméréseit 2000-től minden év áprilisában, a fontos élőhelynek tekinthető repülőtereken és egyéb gyepeken egyaránt, a Föld Napjának hetében végzik. A téli hibernált állapotban töltött időszakot követően ekkor kezdődik a szaporodási időszak. Az évente egyszer szaporodó kisemlősünk bár kolóniákat alkot, mégis minden egyednek különálló, hosszú, többkijáratos földalatti járatrendszere van. Az üregek kijáratai, az ürgelyukak árulkodnak a területen élő ürgeállomány nagyságáról. Az egyszerű ürgelyuk-számolásos módszer lehetővé teszi rövid betanulás után az önkéntesek aktív részvételét is a monitorozásban. Az évente azonos módszerrel végzett vizsgálatokkal az évek közötti állományváltozás jól nyomon követhető. A sokéves adatsorok kedvezőtlen változásokra világítanak rá. Az országos állomány egyértelmű csökkenése mellett egy-egy terület ürge-populációjának kipusztulása a területek elszigeteltsége miatt különösen aggasztó folyamat. A meglévő ürgekolóniák védelmét, a kedvezőtlen folyamatok megállítását a körültekintően szervezett áttelepítési programok, illetve népszerűsítő kampányok segíthetik. Az ürge a Vadonleső Program egyik állatfaja, 2015-ben az „Év emlősének” választották.
ürge (Fotó: Takács András Attila)
Sáv bezárása