Ugrás a tartalomhoz

Védett természeti területek

Körös–Maros Nemzeti Park

Adatok

Törzskönyvi szám: 276/NP/97

Megye: Békés, Csongrád-Csanád, Jász-Nagykun-Szolnok

Település: Ambrózfalva, Apátfalva, Battonya, Békéssámson, Békésszentandrás, Bélmegyer, Biharugra, Bucsa, Csanádpalota, Csárdaszállás, Csorvás, Dévaványa, Ecsegfalva, Fábiánsebestyén, Füzesgyarmat, Geszt, Gyomaendrőd, Gyula, Hódmezővásárhely, Kardoskút, Kétegyháza, Királyhegyes, Kisújszállás, Körösnagyharsány, Kunszentmárton, Magyarcsanád, Makó, Maroslele, Mesterszállás, Mezőgyán, Mezőtúr, Nagyér, Öcsöd, Orosháza, Szabadkígyós, Szarvas, Szeged, Szeghalom, Székkutas, Szelevény, Szentes, Tiszaföldvár, Tótkomlós, Túrkeve, Újkígyós, Vésztő, Zsadány

Védettségi szint: országos jelentőségű, egyedi

Védelmi kategória: nemzeti park

Kiterjedése: 51 246,50 hektár

Ebből fokozottan védett: 6 499,72 hektár

Hatályba lépés éve: 1997

A védett természeti terület által érintett földrészletek listája

Terület elhelyezkedése

További információk

A Körös-Maros Nemzeti Park, illetve a természetvédelmi kezelését ellátó Igazgatóság hazánk hetedik nemzeti parkjaként 1997. január 16-án jött létre a Dél-Tiszántúl természeti és táji értékeinek megőrzése érdekében. A Nemzeti Park Igazgatóság működési területe 800 000 hektár, ami magába foglalja Békés megyét, Csongrád megye Tiszától keletre eső felét, valamint a Körös-ártér és a Dévaványai-Ecsegi puszták területi egységek Jász-Nagykun-Szolnok megyébe átnyúló részeit. Feladata a Nemzeti Park fenntartása és fejlesztése.
 
A más és más adottságú és sajátosságú tájakon változatos, természeti értékekben gazdag területek maradtak fent. A Körös-Maros közén fekvő Csanádi- és Békési-hát, kedvező talajadottságú területeit. A mezőgazdaság fejlődése következtében napjainkra kimagasló természetvédelmi feladatot jelent a megmaradt természetes növénytársulások, elsősorban a löszgyepek védelme. A hajdani Kis-Sárrét, a Körösök vidéke, a Dévaványai-, Békési- és Csanádi-sík területein tájképi- és természeti értékeiknél fogva nagy kiterjedésű szikes puszták, erdőspuszta- és mocsármaradványok, kaszálók és ligeterdők maradtak fenn. Országosan is kiemelkedő feladat azoknak a növény- és állatfajoknak a védelme, melyek Magyarországon egyedül itt tenyésznek vagy állományuk jelentős része a Nemzeti Park területén található. A növényvilágból ilyen a bókoló zsálya, az erdélyi hérics. Szintén e táj egyedülálló természeti képéhez tartozik az ősszel tömegesen nyíló vetővirág. A növények mellett az állatok közül is nem egy ritkaság található: a nagy szikibagoly lepkefaj, a dobozi pikkelyes csiga, az atracél cincér, a sztyeplepke, a túzok, mely törzsalakjának legéletképesebb populációja Békés megye északi részén él. A Ramsari egyezmény hatálya alá tartozó területek – a Kardoskúti Fehértó és a Biharugrai halastavak – vizes élőhelyeinek szerepe a nemzetközi madárvonulásban is jelentős.
A nemzeti park egyik alapvető feladata, hogy a gondjaira bízott értékeket bemutassa az érdeklődők számára, hiszen a természet ismerete és tisztelete nélkül a megőrzés érdekében tett erőfeszítések nem nyerhetik el a társadalom széles rétegeinek támogatását. E célból látogatóközpontok és tanösvények várják az érdeklődő természetbarátokat.
 
A Körös-Maros Nemzeti Park tájegységei:
 
 
Kis-Sárrét
 
  Az Erdélyi-szigethegységből érkező Sebes-Körös és több kisebb vízfolyás, elsősorban a Korhány, a Köles-ér és a Gyepes áradásai alakították ki azt a hatalmas Körösnagyharsánytól Vésztőig húzódó vízivilágot, amelyet Kis-Sárrét néven említünk. A XIX. század folyószabályozási és lecsapolási munkálatai következtében az ártéri közösségek élőhelye drasztikusan beszűkült, nagyrészt teljesen eltűnt, másik részükön átalakult, például halastavakat létesítettek. A Biharugrai-halastavak és a környező területek védetté nyilvánítását már a hetvenes években szorgalmazták, végül 1990-ben egy 7991 hektáros terület került védelem alá Körösnagyharsány, Biharugra, Zsadány, Mezőgyán és Geszt határában. A fokozottan védett területek kiterjedése 1424 hektár.
 
A hajdani Kis-Sárrét legépebben fennmaradt területe a Biharugra és Körösnagyharsány között fekvő két mocsármaradvány, az Ugrai-rét és a Sző-rét. Az itt található harmatkásás, szikikákás, magassásos, kolokános mocsári társulások kiemelkedő értéket képviselnek. Kiterjedt nádasaikban olyan ritka madárfajok fészkelnek, mint a kanalasgém (Platalea leucorodia), az üstökösgém (Ardeola ralloides) és a batla (Plegadis falcinellus). A mocsarakban a réti csík (Missgurnus fossilis), a mocsári béka (Rana arvalis) és a mocsári teknős (Emys orbicularis) jelentős állományai élnek. Innen kerültek elő olyan, rendkívül jó állapotban fennmaradt, természetes élőhelyekhez kötődő fajok, mint amilyen a piros szitakötő (Leucorrhinia pectoralis), vagy az erdei nádibagoly (Phragmatiphila nexa) nevű lepkefaj. Az időszakos vízállású mocsárszél ritka növényei a pompás kosbor (Orchis elegans) és a hússzínű ujjaskosbor (Dactylorhiza incarnata). Szeptemberben a szomszédos szárazabb gyepeken nagy foltokban virít az őszi kikerics (Colchicum autumnale).
 
A Magyarország második legnagyobb halastórendszerének számító, közel 1900 hektáros Biharugrai-halastavakat az egymás szomszédságában lévő Biharugrai- és Begécsi-tórendszer alkotja. Az ugrai tavak kialakítása a XX. század elején kezdődött, 1930-ra már elkészültek az első tavak, s megkezdődött a haltenyésztés. A begécsi, 1200 hektáros rész eredetileg belvíztározóként üzemelt, halastóvá alakítása 1962-ben fejeződött be. Ezek a tavak az ugrai tavaknál mélyebbek és nagyobb a szabad vízfelületük.
 
A Biharugrai-halastavak mindig kedvelt pihenő- és táplálkozóterületei voltak a több tízezer példányt számláló őszi-tavaszi vonuló vadlúd- és récetömegeknek, partimadaraknak. Az 1993-ban bevezetett általános vízivad vadászati tilalom kedvező fordulatot hozott. Napjainkban a régi időkre emlékeztető madárvonulásnak lehetünk tanúi, melynek során olyan, világviszonylatban veszélyeztetett fajok is rendszeresen szem elé kerülnek, mint a kis lilik (Anser erythropus) és a vörösnyakú lúd (Branta ruficollis). A tavak fészkelő madarai közül meg kell említenünk a Nemzeti Park legjelentősebb cigányréce (Aythya nyroca) és nyári lúd (Anser anser) állományát, vagy olyan országosan kisszámú költőfajokat, mint a kis kárókatona (Phalacrocorax pygmeus) és a kendermagos réce (Anas strepera). A halastórendszer a mocsármaradványokkal együtt 1997 óta a nemzetközi jelentőségű vizes területekről szóló Ramsari Egyezmény hatálya alá tartozik.

Mezőgyán, Geszt és Zsadány térségében nagy kiterjedésű, tájképi szempontból is látványos, természetközeli erdőket találunk. Az erdők zöme a borosjenői Tisza család birtokán az 1930-as években telepített kocsányos tölgyes. Az erdők mellett jó állapotú, fajgazdag rétek, legelők húzódnak. A Csillaglaposi-legelőn április végén, májusban több ezer tő agárkosbor (Orchis morio) virít. A vátyonlaposi, nemeszugi, radványszegi, csillaglaposi erdők nem csupán látványukkal ragadják meg az idelátogatót, madárviláguk is igen gazdag. Az énekes fajokon kívül fészkel itt a fekete gólya (Ciconia nigra), a darázsölyv (Pernis apivorus), a holló (Corvus corax). Az idősebb tölgyesekben éjszakáznak a halastavak környékén telelő rétisasok (Haliaeetus albicilla).
 
Nagygyanté felől Mezőgyán felé haladva az Eperjesi-erdőn túl nagy kiterjedésű szikes legelők terülnek el. A Szalontai-legelőn az országos szinten rendkívül ritka öldöklő aszat (Cirsium furiens) több ezer töves állománya és a fokozottan védett gyapjas gyűszűvirág (Digitalis lanata) száz töves állománya fordul elő. A mezőgyáni Varjasi-gyepen értékes szikes erdeirét társulást találunk. Májusban szép látvány a fátyolos nőszirom (Iris spuria) kékes virágmezője, ősszel pedig a sziki kocsord (Peucedanum officinale) hatalmas kórói és a réti őszirózsa (Aster sedifolius subsp. sedifolius) állományai uralják a területet. A Mezőgyán környéki és a határ túloldalán fekvő Nagyszalonta környéki gyepeket egyaránt használó túzokállomány (Otis tarda) az utóbbi években 35-40 példányra gyarapodott. A zsombékosokban, sziklaposokban minden évben költ néhány pár nagy goda (Limosa limosa), sárszalonka (Gallinago gallinago) és piroslábú cankó (Tringa totanus).
 
Az értékes területek sora nem ér véget az országhatárral. A romániai oldalon a Cséffai-halastavak, a Radványi-erdő és a környező gyepterületek védelmét az 5002 hektáron, részben az igazgatóság kezdeményezésre kialakított Cséffai Természeti Park (Parcul Natural Cefa) biztosítja. A 2010-ben védetté nyilvánított Természeti Park létrejöttével közel 13 000 hektáros, határon átnyúló, egybefüggő védett terület szolgálja a hajdani Kis-Sárrét máig fennmaradt természeti értékeinek megőrzését.
 
A mocsarak és a halastavak egy részét magukba foglaló fokozottan védett részek és a gazdasági társaságok által üzemeltetett halastavak kivételével a terület szabadon látogatható. A 8 kilométer hosszú Kisvátyoni tanösvényt végigjárva erdei, mocsári és halastavi élőhelyeket egyaránt láthatnak az érdeklődők. A Sző-rét és az Ugrai-rét szomszédságában, Biharugra központjától 3 kilométerre lévő Bihari Madárvárta pedig egyedi fekvése révén a kirándulók kedvelt szálláshelye.
 
Bélmegyeri Fáspuszta
 
Jelenlegi ismereteink szerint a Nemzeti Park e 644 hektáros, 82 hektáron fokozottan védett részterületének környékét már a honfoglaláskori idők előtt is erdők borították, melyek a XIII. században írásban is megemlített Fás települést ölelték körül. Fáspuszta a szikes legelőn álló magányos, több száz éves kocsányos tölgyekkel, idős vadkörtefákkal az ősi erdőssztyep látványát idézi.
 
A Nemzeti Park e tájképileg egyik legszebb területét Magyarország utolsó, épen fennmaradt sziki tölgyesei között tartják számon. Ez az élőhely azért képvisel kiemelkedő értéket, mert valamikor az Alföld jellegzetes erdőtársulása volt, melyből mára csupán néhány helyen maradtak meg állományok a Tiszántúlon.
 
A sziki tölgyesek eredete máig vitatott, de speciális jegyeket mutató, önálló erdőtársulásnak lehet tekinteni. Néhányan a magas árterek keményfás ligeterdőinek a folyószabályozásokat követő elszikesedésével hozzák összefüggésbe kialakulásukat, speciális, szikesekhez kötődő növényfajaik nagy része viszont azt sugallja, hogy állományaik már jóval korábban kialakulhattak.
 
Uralkodó fafaja a kocsányos tölgy, második lombkoronaszintet alkot benne a mezei és a tatárjuhar, a mezei és a vénic szil, valamint cserjeszintjében megjelenik a fagyal, az egybibés galagonya, a varjútövisbenge és a kökény. Az idősebb állományok alatt tavasszal geofiton növényzetet találunk, odvas keltike (Corydalis cava) és salátaboglárka (Ranunculus ficaria) tömegével. A sziki tölgyes tisztásain és az erdők szegélyzónájában lévő sziki erdőssztyep társulás jellemző növényfajai a réti őszirózsa (Aster sedifolius subsp. sedifolius), a sziki kocsord (Peucedanum officinale), a fátyolos nőszirom (Iris spuria), néhol az aranyfürt (Aster linosyris) és a fogaslevelű bükköny (Vicia narbonensis) is megtalálható. Az először itt, a Szilvási-erdő tisztásán 1870-ben Borbás Vince által megtalált és innen leírt védett növényfajunk, a sziki lórom (Rumex pseudonatronatus) külön is említést érdemel.
 
A Bélmegyeri Fáspuszta zoológiai szempontból is kiemelkedő értékekkel bír. A területen él egy, fejlődésében a sziki kocsordhoz kötődő veszélyeztetett lepkefajunk, a nagy szikibagoly (Gortyna borelii), melynek világállománya döntően hazánkra koncentrálódik. Magyarországi előfordulási helyei közül is kiemelkedik azonban a Fáspuszta, ahol jelenlegi ismereteink szerint a világ egyik legerősebb populációja él ennek a fajnak. Szintén kiemelkedő jelentőségű lepkefaja a területnek a száraz, erdőssztyep jellegű tölgyesekhez kötődő, balkáni-kisázsiai elterjedésű magyar tavaszi-fésűsbagoly (Dioszeghyana schmidtii). A Nemzeti Park e részterületén, viszonylag kis kiterjedése ellenére olyan további értékeket találunk, mint a fekete gólya (Ciconia nigra), a rétisas (Haliaeetus albicilla), a barna kánya (Milvus migrans), vagy az évtizedek óta létező gémtelep.
Kis területe, sérülékenysége miatt központi, fokozottan védett része nem látogatható.
 
Mágor-puszta
  
A vésztő-szeghalmi út mellett, Vésztőtől mintegy 4 kilométerre elhelyezkedő Mágori-domb és közvetlen környezete 1978-ban került régészeti és természetvédelmi kettős védelem alá 13 hektáros területen. A Holt-Sebes-Körös ölelésében húzódó, a Vésztő-Mágor Történelmi Emlékhelyet is magába foglaló mintegy 947 hektáros terület 1987-ben vált védetté, majd Mágor-puszta elnevezéssel lett a Körös-Maros Nemzeti Park részterülete.
 
A Holt-Sebes-Körös partján az ártér fölé több, mint 7 méterrel magasodó kettős Mágori-domb a Kárpát-medence egyik legnagyobb és legjelentősebb újkőkori-bronzkori lakóhalma. Területén az 1968 és 1988 közötti időszakban dr. Juhász Irén vezetésével végzett feltáró munka eredményeként őskori települések maradványai mellett a Csolt-nemzetség Árpád-kori monostorának maradványai kerültek napvilágra. Az erődítésszerű kerítésfallal körülvett monostor területén egy háromhajós kolostortemplom, majd bazilika, illetve kolostor állt. A feltárás során bizonyossá vált, hogy ezek olyan rangos díszítményekkel ellátott épületek voltak, amelyekhez hasonlóak az ország más részein csak királyi építkezéseken vagy azok hatósugarában találhatók.
 
A Csolt-monostor falainak műemléki konzerválása 1982-ben készült el. A monostorfalak alatt húzódó 1810 és 1812 között épített Wenckheim-féle borospince átalakítása után, a monostor múltját és leleteit bemutató állandó kiállítást rendeztek itt be, míg a vele szemben lévő dombon a feltárt őskori tell (telep) részletei tekinthetők meg. A Vésztő-Mágor Történelmi Emlékhelyet a Békés Megyei Múzeumok Igazgatósága működteti.
A Történelmi Emlékhelyet körülölelő Mágor-puszta a kis-sárréti mocsárvilágot tápláló Sebes-Körös valamikori árterülete, melyet a folyószabályozások során teljes hosszában új, töltések közé szorított mederbe terelt Sebes-Körös régi, természetes medre, a mai Holt-Sebes-Körös határol.
 
A terület különleges botanikai értéke, hogy a lecsapolás előtti időket idéző vegetáció, a Holt-Sebes-Körös hínártársulásai, nádasai, gyékényesei, a medret kísérő ligeterdők, valamint az egykori árterület kiszáradása révén másodlagosan elszikesedett élőhelyek társulásai viszonylag szűk térben tanulmányozhatók. A védett növények között megtalálható az endemikus erdélyi útifű (Plantago schwarzenbergiana) és a réti őszirózsa (Aster sedifolius subsp. sedifolius). A terület szikes mocsarainak védett növénye a pannóniai bennszülött kisfészkű aszat (Cirsium brachycephalum). A szárazabb gyepek érdekessége a medúzafű (Taeniatherum caput-medusae), amely összefüggő foltokban van jelen. A Holt-Sebes-Körös vízfelszínen úszó hínártársulásaiban jelentős egyedszámmal él a csemegesulyom (Trapa natans).
 
A fokozottan védett állatfajok közül a haris (Crex crex) az üdébb réteken költ, míg a vidra (Lutra lutra) a Holt-Sebes-Körösben fordul elő. A környező füves pusztákon mintegy 30 példányos túzokpopuláció (Otis tarda) él.
 
A belépődíj ellenében megtekinthető Vésztő-Mágor Történelmi Emlékhely kivételével a terület szabadon látogatható. Az Emlékhely bejáratához vezető út mellől indul a Mágor-pusztai tanösvény, melynek alig több mint 500 méter hosszú útvonalának bejárásával megismerhetők a védett terület természeti és kultúrtörténeti értékei.
 
Dévaványai-Ecsegi puszták
 
A Dévaványai-Ecsegi puszták a Nemzeti Park legnagyobb, egyben legmozaikosabb, szikes gyepek és a Hortobágy-Berettyó folyó által uralt, szántókkal, facsoportokkal tagolt részterülete, mely Dévaványa mellett Ecsegfalva, Túrkeve és Gyomaendrőd határait érinti. Az 1975 óta védettség alatt álló terület 13 085 hektáron őrzi a valamikori Nagy-Sárrét peremterületén fekvő, a folyószabályozásokat megelőzően a Tisza és a Berettyó áradásai által táplált egykori mocsárvidék jellemző élőhelyeinek maradványait, a hozzájuk kötődő jelentős növény- és állatfajokkal. A fokozottan védett részek kiterjedése 2659 hektár.
 
A Nemzeti Park e részterületének döntő hányada ma pusztai táj, melyen jellegzetes szikespusztai élőhelyeket, a szárazabb termőhelyeken cickórós pusztát, ürmös szikespusztát, kisebb kiterjedésben vakszikeseket, míg a nedvesebb termőhelyeken ecsetpázsitos és hernyópázsitos szikiréteket találunk. A valamikori sziki tölgyesek maradványaként megmaradt szikes erdeirét társulás foltjaiban a védett sziki kocsord (Peucedanum officinale) és réti őszirózsa (Aster sedifolius subsp. sedifolius) jelentős állományai élnek. Az Ördögsánc néven ismert földvár lábánál nemrég került elő, Magyarországon új fajként a keleti sztyepterületek egyik jellemző növényfaja, a pusztai tyúktaréj (Gagea szovitsii). A pusztai térségek országos viszonylatban is jelentős élőhelyei két, világszinten veszélyeztetett ragadozómadárfajnak, a parlagi sasnak (Aquila heliaca) és a kerecsensólyomnak (Falco cherrug).
 
Különösen értékes része a területnek a Hortobágy-Berettyó és hullámtere. A folyó mintegy 33 kilométeres, a Nemzeti Park területére eső szakasza azon ritka magyarországi folyószakaszok egyike, ahol nem történt meg a kanyarulatok átvágása a folyószabályozások során, így a folyó lassan meanderezve, az ősi mederben folyva hatalmas kanyarokat ír le. A víztér lassú folyású öbleiben számos hínárfajunk él, közülük a védett vízi rucaöröm (Salvinia natans), vízi tündérfátyol (Nymphoides peltata) és a csemegesulyom (Trapa natans) nagy tömegben, a nem védett sárga vízitök (Nuphar lutea) és éles kolokán (Stratiotes aloides) pedig kisebb kiterjedésben. A partmenti részeken gyékényes, nádas és magassásos állományokat, a folyókanyarulatok által közrezárt zugokban pedig nagy kiterjedésű ártéri kaszálókat találunk. Az újabb vizsgálatok eredményeként a Hortobágy-Berettyó gazdag halfaunája további faunaelemekkel bővült. A folyómenti részek jelentős értéke a Farkas-zugi erdő gémtelepe, ahol a kolóniaalapító szürke gémek (Ardea cinerea) és bakcsók (Nycticorax nycticorax) mellett a jóval ritkább kis kócsag (Egretta garzetta) és üstökösgém (Ardeola ralloides) néhány párja is költ.
 
A Nemzeti Park e részterülete mai élőhelyi adottságai mellett kiváló feltételeket biztosít a világszinten veszélyeztetett túzoknak (Otis tarda). A Dévaványa térségében élő, a magyarországi állomány egyharmadát adó populáció a védelmi tevékenységnek köszönhetően az elmúlt tíz év során enyhe növekedést mutatott és jelenleg több, mint 500 egyedet számlál. Ez a veszélyeztetett, nagytestű madárfaj a gyepek mellett rendszeresen használja költésre a különböző szántóföldi kultúrákat is, különösen a lucernát és a gabonaféléket.
 
Az igazgatóság védelmi tevékenysége elsősorban arra irányul, hogy a mezőgazdasági munkákat térben és időben úgy irányítsa, hogy azok ne veszélyeztessék a túzok-fészekaljakat. Ebben a munkában komoly segítséget jelent a helyi gazdálkodók számára támogatást biztosító agrár-környezetgazdálkodási program is. A túzokközpontú gazdálkodás révén csökkent a mezőgazdasági munkák során veszélybe kerülő fészekaljak száma. Azok a fészekaljak, amelyek mégis előkerülnek, az ország minden részéről az igazgatóság dévaványai Túzokvédelmi Állomására kerülnek, ahol biztosítottak a feltételek a keltetéshez, a neveléshez és a visszavadításhoz. A Nemzeti Parkban zajló, elsősorban a túzok igényeihez igazodó élőhelyfejlesztési tevékenységek számos más, az extenzív mezőgazdasági környezethez kötődő fajnak, így többek között a fogolynak (Perdix perdix), a hamvas rétihéjának (Circus pygargus), ugartyúknak (Burhinus oedicnemus) és a réti fülesbagolynak (Asio flammeus) is kifejezetten kedveznek.
 
A Dévaványai-Ecsegi puszták iránt érdeklődőket a Réhelyi Látogatóközpont fogadja, melynek kiállítótermei, a túzok, valamint a régi magyar háziállatfajták megfigyelési lehetősége tartalmas időtöltést jelent az idelátogatóknak. A látogatóközponttól indul a Réhelyi tanösvény, melynek másfél kilométeres szakaszán megismerhetők a térség botanikai és zoológiai értékei. Az igazgatóság a Dévaványai-Ecsegi pusztákon a természeti értékek és a táj mélyrehatóbb megismerése érdekében kerékpártúra útvonalakat is kialakított. Ezek az útvonalak érintik a vidék jellegzetes élőhelytípusait, jelentősebb kultúrtörténeti és természeti értékeit. A túrák javasolt kiinduló- és végpontja a Látogatóközpont, ahol kerékpárok bérelhetők az útvonalak bejárásához. A fokozottan védett részek csak kísérővel, illetve engedéllyel látogathatók, főként szakemberek számára.
 
Kígyósi-puszta
 
Szabadkígyósi Tájvédelmi Körzet néven 1977 nyarán 3800 hektár szántókkal, erdőfoltokkal tarkított ősgyepet és az egykori Ókígyós központjában elhelyezkedő Wenckheim-kastélyt jelölték ki védelemre. Ez az egykori folyóvölgyekkel, időszakos vízállásokkal szabdalt táj, Békés megye mindenkor egyik legjelentősebb pusztája a területbővítések eredményeként ma a Nemzeti Park részterületeként, Szabadkígyós, Újkígyós, Kétegyháza és Gyula határában 4779 hektáron szolgálja az itt élő növény- és állatvilág fennmaradását. A fokozottan védett részek kiterjedése 735 hektár.
 
A Kígyósi-puszta geomorfológiáját, domborzati viszonyait tekintve a Nemzeti Park egyik legváltozatosabb részterülete. Délnyugati része még a Békési-hát peremterületéhez tartozik és alföldi viszonylatban jelentősen, 6-7 méterrel magasabban fekszik, mint a vízjárta északi és keleti területek. A Kígyósi-puszta képének meghatározó elemei a pusztát átszelő valamikori Maros medrek és az ezeket kísérő folyóhátak.
 
A puszta alacsonyabb, szikes jellegű részein, elsősorban az északi részén fekvő Nagy-gyöpön és a Nagy-Csattogón, de a Nemzeti Park központi részén, Apáti-pusztán is jelentős vízállások alakulhatnak ki tavasszal. Ezeken a területeken zsiókás, bókoló sásos, mocsári csetkákás mocsarakat találunk. A szikes gyepek fajai közül kiemelkedő a bennszülött erdélyi útifű (Plantago schwarzenbergiana) tömeges előfordulása, a mocsárfoltokban pedig a kisfészkű aszat (Cirsium brachycephalum) jelenléte. Löszpusztagyepek csak rendkívül mozaikosan és kis kiterjedésben lelhetők fel a magasabb térszínű részeken és mezsgyéken. A löszpusztagyepek védett fajai közül a tavaszi hérics (Adonis vernalis), valamint a vetővirág (Sternbergia colchiciflora) régről ismert volt a területen, a kék atracél (Anchusa barrelieri) és a parlagi rózsa (Rosa gallica) viszont csak az utóbbi években került elő.
 
A mocsárfoltokkal, vízállásosokkal tarkított puszta sok vonuló madárnak, vadludak, darvak, récék és partimadarak ezres tömegeinek biztosít pihenő- és táplálkozóhelyet. A vizes területek helyreállításával és a visszagyepesítési munka révén újra lehetővé vált olyan értékes fajok fészkelése, mint a nagy kócsag (Egretta alba), a cigányréce (Aythya nyroca) és a gólyatöcs (Himantopus himantopus), de évről-évre növekszik a szalakóta (Coracias garrulus) és a kék vércse (Falco vespertinus) állománya is. A nyárvégi időszakban a közeli domb- és hegyvidéki területekről kígyászölyvek (Circaetus gallicus), pusztai ölyvek (Buteo rufinus) érkeznek, hiszen a pusztában kedvező feltételeket találnak. Rendszeres előkerülése révén arra lehet következtetni, hogy a Kígyósi-pusztán stabil állománya él a keleti elterjedésű, az ország más területein ritka molnárgörénynek (Mustela eversmanni).
 
Kiemelkedő értéket képviselnek a Kígyósi-pusztán álló, a Maros-Körös közén máshol nem tapasztalható sűrűségben fekvő, az elhagyott folyómedreket kísérő halmok. A több, mint ötven halom közül a legnagyobbak, tájképileg legmeghatározóbbak a Török-, a Hegyes- és a Fekete-halom. A megmaradt halmok ugyanakkor nem csak kultúrtörténeti és tájképi értékkel bírnak, sztyepjellegű növényzetük számos tipikusan kontinentális növényfaj még fennmaradt utolsó élőhelyei.
 
A Nemzeti Parkban fekszik a szabadkígyósi Wenckheim-kastély és a hozzá tartozó kastélypark is, mely régóta a kirándulók kedvelt célpontja. Az országos viszonylatban is a legjelentősebbek közé tartozó kastélyt Ybl Miklós tervei és irányítása alapján építették neoreneszánsz stílusban, Wenckheim Frigyes gróf megbízásából 1875 és 1879 között.
 
Wenckheim-kastély (fotó: Bokor Veronika)
 
A parkot a kastély építésével párhuzamosan kezdték kialakítani, telepítése a természetes növénytársulások részbeni megtartásával történt és tervezése során a környező erdőspusztai táj elemeinek felhasználására törekedtek, ugyanakkor a kastély előterében franciakert is található, továbbá kiemelkedő díszei a lombhullató és örökzöld egzóták.
 
Kilátás a kastélyból (fotó: Bokor Veronika)
 
A terület északi részén fekvő Nagy-gyöp mocsarának kivételével a teljes terület és a kastélypark is szabadon látogatható. Az itt található 5 kilométer hosszúságú Kígyósi tanösvény a puszta növény- és állatfajait, jellegzetes élőhelyeit mutatja be.
 
Körös-ártér
 
A Nemzeti Park e részterülete a Hármas-Körös hullámterének Békés és Jász-Nagykun-Szolnok megyébe eső szakaszát foglalja magába Csárdaszállás és Szelevény között, érintve Gyomaendrőd, Mezőtúr, Szarvas, Békésszentandrás, Mesterszállás, Öcsöd, Tiszaföldvár és Kunszentmárton területét, mintegy 6580 hektáron.
 
A Körös-vidék árterületei egykor sokféle, fajgazdag élőhelytípust foglaltak magukba. A Tisza és mellékfolyóinak 1830-ban kezdődött és 1895-ben lezárult átfogó vízszabályozási munkálatai révén azonban a hajdan összefüggő árterületet folyó melletti hullámtérre és ármentesített kultúrterületre osztották.
 
A Hármas-Körös hullámterén a folyószabályozások után kialakult másodlagos táj sajátossága, hogy az ősibb, természetes és a szabályozással létrejött új élőhelyek együtt találhatók meg. A békésszentandrási duzzasztó működésének hatására a folyó felső szakasza lassúbb áramlású, kiegyenlített vízszintű, állóvízhez hasonló. Az alsó szakasz gyorsabb és a Tisza áradásainak hatására nagyobb a vízszint ingadozása, ezért magas falak és karakteres partvonalak jellemzik. Különösen az alsó szakaszon, Öcsöd és Szelevény között, az Álom-zugban, a Malom-zugban és az Iriszlói-holtág belső területein nagy kiterjedésű, tájképileg is kiemelkedő értéket képviselő ártéri kaszálóréteket találunk. A hullámtéri erdőket főként fűz-nyár ligetek alkotják, tölgy-kőris-szil keményfás ligeterdők már csak kis kiterjedésben jellemzőek.
 
A hullámtér sok faj számára jelent kedvező életteret a környező alföldi kultúrtájban, gazdag flórája és faunája fontos szerepet játszik a mentett oldali vizes élőhelyek élővilágának fennmaradásában és megújulásában is. A Nemzeti Parkban megtalálható az egykori mocsárvilág számos jellegzetes növényfaja, a nyilaslevelű nyílfű (Sagittaria sagittifolia), az ernyős virágkáka (Butomus umbellatus) és az orvosi kálmos (Acorus calamus). A holtágak vízfelszínén helyenként tömegesen jelennek meg védett hínárfajok, a vízi rucaöröm (Salvinia natans), a vízi tündérfátyol (Nymphoides peltata) és a csemegesulyom (Trapa natans). A Magyarországon rendkívül ritka tekert csűdfű (Astragalus contortuplicatus) a folyó iszapos partján található meg időszakosan. A nedves ártéri kaszálórétek védett növénye a réti iszalag (Clematis integrifolia), melynek jelentős állományai ismertek.
 
Gazdag a hullámtér vizes élőhelyekhez kötődő alsóbbrendű faunája is. Számos védett, ritka szitakötő faj él a területen, melyek közül a sárgás szitakötő (Stylurus flavipes) külön is kiemelendő. A kérészek közé tartozó tiszavirág (Palingenia longicauda) folyó feletti, felhőszerű rajzásában meleg nyárelőkön gyönyörködhetünk. A sekély, meleg morotvákban olyan védett halfajok találják meg életfeltételeiket, mint a réti csík (Missgurnus fossilis) és a kurta baing (Leucaspius delineatus). A víz színén úszó hínárnövényzet és a párás erdők egyaránt jó életfeltételeket biztosítanak a kétéltűek és a hüllők számára, az európai szinten sérülékeny védelmi kategóriába sorolt mocsári teknős (Emys orbicularis) például gyakorinak mondható.
 
A Hármas-Körös hullámterének mélyebb fekvésű kaszálórétjein költ a Nemzeti Park legjelentősebb haris (Crex crex) állománya. Ennek a rejtett életmódú madárfajnak a fészkelőállományai Európa-szerte jelentős mértékben megfogyatkoztak. Három ritka, fokozottan védett madárfaj, a fekete gólya (Ciconia nigra), a rétisas (Haliaeetus albicilla) és a barna kánya (Milvus migrans) is fészkel a Hármas-Körös menti erdőkben. A Nemzeti Park e részterületéhez kötődik Európa jelenleg ismert legnagyobb tavi denevér (Myotis dasycneme) kolóniája és jelentős értéket képvisel a hullámtérben biztos életfeltételeket találó vidra (Lutra lutra) is.
 
A Hármas-Körös hullámterének kultúrtörténeti értékei közé elsősorban a folyószabályozáshoz kötődő vízügyi emlékek tartoznak. Számos régi gátőrház, gőzszivattyútelep található a védtöltések mentén. A Körös-ártér teljes területe szabadon látogatható. Növény- és állatvilágát, kultúrtörténetét mutatja be az itt található Halásztelki tanösvény. A közel 3,5 km hosszú, változatos útvonalú tanösvény indító táblája a Szarvas-Mezőtúr vasúti híd szarvasi hídfőjénél található.
 
Cserebökény
 
A Nemzeti Park ma Cserebökény név alatt ismert részterülete Csongrád megye északkeleti szegletében, Szentes és Fábiánsebestyén határában található. Valaha része volt a Kunszentmártontól Nagyszénásig húzódó, a Tisza, a Hármas-Körös és számos ér által kialakított hatalmas, mocsaras árterületnek. A Körös vize áradáskor a folyó Szarvasnál lévő kiágazásán, a Kákafokon keresztül különböző ereken érkezett a területre, táplálva a mocsarakat. A víz végül a terület mocsarainak két nagy elvezető erébe, a Veker- és Kórógy-érbe folyt, ahonnan a Kurcán keresztül jutott a Tiszába. A XIX. század végére a folyószabályozások révén a folyóvízi eredetű áradásoktól elzárt terület kiszáradt és pusztásodott, mára széttöredezett. A táj történetében 1992-ben nyílt új fejezet, amikor Cserebökényi-puszták Tájvédelmi Körzet néven védetté nyilvánították azt a területet, mely később, 1997-ben a Nemzeti Park részévé vált.
 
A táj arculata, élővilágának változatossága egyszerre magán viseli az egykori árterület és a szikes puszták jellegzetességeit. A puszta északi része, Terehalom környéke még sok tekintetben őrzi az egykori ártéri jelleget. Tavai, vízállásos rétjei, hosszan elnyúló mocsarai, fűz és nyárfa csoportjai az egykori erek nyomvonalát őrzik. Az erek védett zugaiban értékes mocsári- és hínártársulások élnek. A mocsarak között kiszáradt ártéri réteket és cickórós legelőket találunk. Ezzel szemben a puszta déli része már a lecsapolások előtt is kissé szikes lehetett. A Veres Zoltán-pusztán és a Rekettyés-rétben a nagy kiterjedésű ecsetpázsitosok és szikes mocsarak jellemzőek. A terület szikerekben gazdag, de a padkás szikesek fejletlenek, s szórványos és töredékes az ürmös szikespuszta foltokban meghúzódó vakszik is. A legmagasabb térszíneken löszpusztagyep maradványok találhatók.
 
A puszta növénytani értékei közül meg kell említenünk a mocsarakban élő buglyos boglárkát (Ranunculus polyphyllus) és a sziki boglárkát (Ranunculus lateriflorus), a ritka iszaplakó fajokat, a látonyákat (Elatine spp.), a heverő iszapfüvet (Lindernia procumbens) és a tavaszi mocsárhúrt (Callitriche palustris), valamint a vaksziken élő sziki varjúhájat (Sedum caespitosum) és hamvas seprőparéjt (Bassia sedoides).
 
A terület állatvilágának összetételét, fajgazdagságát nagyban befolyásolják a csapadékviszonyok, a terület évente változó vízborítása. Csapadékosabb években tavasszal nagy területeket foglalnak el a pusztai vízállások, megtelnek vízzel a mocsarak is. Ilyenkor kedvező feltételeket találnak az olyan szitakötőfajok, mint a védett lassú szitakötő (Sympetrum depressiusculum), vagy a réti rabló (Lestes dryas), tömegesen kerül szem elé a nedves élőhelyekhez kötődő, élőhelyvesztése révén Nyugat-Európában rendkívüli mértékben megfogyatkozott nagy tűzlepke (Lycaena dispar). A szárazabb években drámaian megváltozik a táj, sokszor már nyár elejére sárgára ég a puszta, szinte nyoma sincs a változatos vízivilágnak. A sok pusztai egyenesszárnyú faj között szem elé kerülhet a véd

Galéria

Galéria

Sáv bezárása