Balaton-felvidéki Nemzeti Park

Tihanyi-félsziget
Magyarország első tájvédelmi körzetét az ország egyik legváltozatosabb, legattraktívabb, ugyanakkor természettudományos szempontból az egyik legjobban megkutatott területén hozták létre, mely 1997-ben része lett az akkor megalakuló Balaton-felvidéki Nemzeti Parknak. Az 1927-ben Tihanyban alapított Biológiai Kutató Intézet munkatársai nemcsak a tó vizének élővilágát kutatták, hanem rendkívül részletes vizsgálatokat is végeztek a félsziget szárazföldi részein. Tihany geológiájával, növény- és állatvilágával több száz tudományos publikáció foglalkozott. Ezek mind a természetvédelmi oltalom alá helyezést támasztották alá. A természeti értékek európai szintű elismerésére 2003-ban került sor: az Európa Tanács a védett természeti területek Európa Diplomáját adományozta a félszigetnek.  

A Tihanyi-félsziget különleges geológiai értéke a teljes és rendkívül kövületgazdag felső-pannóniai üledéksor. Ennek leghíresebb ősmaradványa, a tihanyi kecskeköröm néven közismert, megkövesedett Congeria-kagyló, melyhez Fáy András regéje és Garay János költeménye is kapcsolódik, ma már csak ritkán kerül a felszínre.

A növény- és állatvilág ritka értékei a viszonylag enyhe, mediterrán jellegű tihanyi klímának köszönhetik jelenlétüket. A száraz, molyhostölgyes- virágoskőrises- cserszömörcés erdők különösen ősszel festőiek. A félsziget ritka fészkelő madara a délies elterjedésű füles kuvik, de a nyári tihanyi esték hangoskodó énekes és manna kabócái is ezekben az erdőkben élnek.

A száraz pusztafüves lejtősztyeppekben több szubmediterrán ritka, védett növény található (vetővirág, őszi csillagvirág, borzas szulák, hártyás galambhegy). A hajdan jobban legeltetett pannon ősgyepek mára kezdenek spontán visszaerdősülni, például az Óvár oldalában. Az aktív tájkezelés módszereként, a Csúcs-hegy alatt 1990-ben létesített, tájba illő nádfedeles birkahodály lakóival (fekete rackák és merinók) tartja karban a természetvédelem az elhanyagolt tihanyi legelőket.

A félsziget történeti emlékei is kimagaslóak. Az 1055-ben I. Endre király által alapított Bencés Apátság barokk-kori épület-együttese, a tufába mélyített altemplommal, amely az alapító király sírját is őrzi, szinte megkoronázza a festői fekvésű falut. A mai apátság helyén állt a 18. századig a törökök által soha el nem foglalt Tihany végvára is. A hajdan teljesen nádfedeles halásztelepülés több régi háza skanzenként működik, megőrizve a 19. századi Balaton-felvidéki népi építészeti formákat.

Az Óvár hegyének Balaton felőli meredek tufaszikláiban láthatjuk ma is a középkori eredetű Barátlakásokat. Az omladozó és balesetveszélyes hajdani remetelakokat 1993-ban a természetvédelem helyreállíttatta. Itt éltek a 11-12. században a valószínűleg Kijev környékéről idehozott keleti rítusú szerzetesek, egymás mellé vájt cellákból álló „lavrá”-jukban, amely az oklevelek szerint a Szent Miklósról nevezett Oroszkői remeteség nevet viselte. 

Pécselyi-medence

Balatonszőlőstől Dörgicséig – A Balaton-felvidék pannon medencéi

A Tihanyi-félszigettől észak felé haladva gyorsan túljutunk a balatoni riviérát határoló hegyeken. Balatonfüredtől nyugatra több, egymástól is elkülönülő, jellegükben mégis hasonló kismedence: a Balatonszőlősi-, a Pécselyi-, a Vászolyi- és a Dörgicsei-medence és a Nivegy-völgy követi egymást. Északon a 415 méteres Nagy-Gella, a Zádor-vár, a Hideg- és a Halom-hegy viszonylag magasra emelkedett rögsorozata választja el őket a Veszprém–Nagyvázsonyi-medencétől. Nyugatról pedig a különös nevű Nivegy-völggyel határosak. A kismedencéket övező hegyek, kiemelkedések között kis belső hágókat, kőhátakat alkotott a természet. A változatos táj, népiesen szólva, hepehupás, dimbes-dombos felszínű.

A szembetűnő alaktani változatosság a sajátos földtani felépítés következménye. A többnyire puhább márgákba mélyült medencék körül keményebb kőzetek, felső-triász füredi mészkő és középső-triász megyehegyi dolomit alkotta hegyvonulatok húzódnak. A különböző ellenálló képességű kőzetek az évmilliók során más-más mértékben erodálódtak, így a már említett dimbes-dombos táj a változó mértékű le-pusztulás eredménye. A füredi mészkőben a vékonyabb-vastagabb mészkőpadok közötti agyagcsíkok mentén a rétegek jól elválnak egymástól, így a könnyen fejthető, kemény, ugyanakkor jól megmunkálható kő évszázadok óta a Balaton-felvidék egyik legkedveltebb építőanyaga. Ebben a kőzetben alakultak ki a terület legszebb karszt-formái, mint amilyen a Dörgicse közelében fekvő Kő-hegy deciméteres szélességű, késpengeszerű, girbe-gurba kőbordák alkotta karrmezeje.

A mészkőre a későbbiekben nagy vastagságban agyagos, meszes anyag együttes és márga települt, melynek puhább részeibe mélyültek a kismedencék, az eróziónak jobban ellenálló, mészköves rétegek pedig kisebb kiemelkedéseket, kődombokat alkotnak.

A felső-triászt követő mintegy kétszázmillió éves időszakból nincsenek kőzetek, az Aszófő és Dörgicse közötti abráziós kavicsfoltok már az egykori pannóniai beltenger partszegélyét jelzik. E korszakban – mintegy hétmillió éve – erőteljes vulkáni működés indult meg a mencshelyi Halom- és a balatoncsicsói Fenyves-hegyen, valamint tizenöt kilométerrel délebbre, Tihany térségében.

A későbbi korok tektonikai mozgásai a jégkorszakokban felerősödő erózió és a víz-folyások építő meg romboló munkája révén alakult ki az elénk táruló változatos tájkép. A patakok már a Balaton medencéjének lesüllyedése előtt is többnyire déli irányba futottak, és helyenként mélyen bevágódott a medrük. Szurdokszerű, nagy esésű szakaszaikon sok helyütt a karsztosodáshoz kapcsolódó mésztufa-lerakódások, gátak képződtek. A hosszabb-rövidebb ideig lefolyástalanná váló területeken pedig időszakos vagy állandó vizű kisebb-nagyobb tavacskák, mocsarak alakultak ki. Egy részük a vízutánpótlást kizárólag a csapadékból nyeri, de – főleg a medencék alsó részein kialakultak közül – több szivárgó vizekből, esetleg karsztforrásokból is táplálkozik, így vizük állandó. E völgyfenéki tavak, mocsarak vize a medencét elhagyva patakokká egyesül, és a Balaton felé halad.

A Balaton-felvidék éghajlatában a kontinentális vonások túlsúlya mellett mediterrán és atlanti befolyás is érezhető. A hegyek és a belső medencék mérsékelten hűvös és száraz jellegűek. Nyugati irányba haladva az éghajlat kissé nedvesebbé válik, míg délen a balatoni riviéra domboldalai melegebbek és a medencékhez hasonlóan szárazak. A balatoni főn is érezteti hatását. A Bakony vonulatain átbukó nagy nedvességtartalmú nyugati szelek a hegyek északnyugati oldalára csapadékot hoznak, a tó közelébe azonban már leszálló, száraz légáramlatként érnek. A domborzat és a növény-zet további változatosságot eredményez. Olyannyira, hogy az egymástól néhány méternyire fekvő domboldal és völgyfenék, a déli vagy az északi lejtő mikroklímája is igen eltérhet egymástól.

Éghajlatok találkozásában
Az atlantikus és a kontinentális éghajlat találkozása növényföldrajzi értelemben különösen gazdaggá teszi a Balaton-felvidéki flórajárás (Balatonicum) növényvilágát. Az északi lejtők maradvány bükköseiben számos csapadékigényesebb, atlantikus növényfaj él. A kontinentális hatás a déli lejtők sztyepnövényzetében a legerősebb, a mediterrán éghajlati elemek pedig igen sok szubmediterrán faj életét teszik lehetővé.

A földtani, földrajzi és éghajlati adottságok mellett az ember tájátalakító hatása sem elhanyagolható. Valamelyik magaslatról nézve szépnek, barátságosnak, változatosságában is egységesnek érezzük a tájat, mert az elmúlt századokban elődeink jól gazdálkodtak a természet javaival. A kedvező termőképességű, hegylábi területeken szántók, a medencék mélyebb fekvésű, vizenyősebb részein kaszálók, míg a délies domboldalakon szőlők és gyümölcsösök voltak. A köves fennsíkokon juhok és marhák legeltek, az északi oldalak, mély völgyek pedig erdők élőhelyei maradtak. A kíméletesen természetalakító, értékmegőrző hagyományos gazdálkodásnak egyik legszebb, most is csaknem eredeti szépségében látható példája hazánkban ez a terület.

Számos szakértő szerint emberi közvetítéssel – valószínűleg a rómaiak által – jutott el ide a déli elterjedésű téltemető. A Balaton-felvidéken az Aszófői-séd mentén, van egyetlen vadon élő állománya. Többnyire már a hófoltok között kibontja apró, sárga szirmait. Élőhelye nagyrészt üde gyertyános-kocsánytalan tölgyes, amely jellegzetes erdőtípusa a környékbeli patakvölgyeknek, északias lejtőknek. A lombkorona későbbi záródása miatt a lágyszárúak többsége, például a népiesen kutyaibolyának nevezett májvirág, kora tavasszal virágzik. Hűvösebb és csapadékosabb éghajlatot jelző erdő-társulás is van a környéken, a Bakony magasabb részein megszokott bükkös.

A Vászoly melletti Nagyvár-, illetve a Keresztfa-tetőn élő állományok azonban több vonatkozásban eltérnek a középhegységi bükkösöktől: a társulás jellemző fajai közül több nem lelhető fel bennük. Megmaradásuk itt, 250–300 méternyire a tengerszint felett csupán a geomorfológiai sajátosságoknak és az északi kitettségnek köszönhető helyi éghajlat eredménye. Előfordulásuk tehát extrazonális jellegű. Az itteni bükkerdők különlegessége, hogy a délnyugat-dunántúli bükkösökre jellemző tarka lednek és délvidéki perjeszittyó is a növénytársulás része.

A meredek északi lejtők felső részein igen értékes, fajgazdag, elegyes karszterdők maradtak fenn. A lombkoronaszintjükre a bükk, a melegkedvelő virágos kőris, a kislevelű hárs, valamint a berkenyék – a barkóca és a dunai berkenye – keveredése jellemző. A gazdag cserjeszint alatt a fehér sás alkotja a gyepszintet, itt-ott dombi ibolya és turbánliliom is virít.

Az alacsonyabb hegyeket, enyhe lejtőket a klímazonálisnak tekinthető erdőtársulások, cseres és mészkedvelő tölgyesek borítják. Az előbbinek az állományait főként cser- és kocsánytalan tölgy alkotja, míg az utóbbiban – a mostohább termőhelyi viszonyok miatt – a kocsánytalan tölgy helyét a molyhos tölgy veszi át. Számos kísérő faj, főként a mezei juhar és a barkóca, a mészkedvelő tölgyesekben pedig a virágos kőris társul hozzájuk. Az utóbbi társulás különösen gazdag: a szubmediterrán bokros koronafürt és a pilisi bükköny szép állományai mellett rábukkanhatunk a pázsitos és a tarka nőszirom, a piros madársisak vagy a Müller-nőszőfű pompás virágaira. A mészkedvelő tölgyesek és a molyhos tölgyes bokorerdők karakterfaja a sziklai sás, a tisztásaikon pedig az erdei szellőrózsa és a sárga koronafürt szép állományai élnek.

Ember hozta létre, mégis nagyon szép és értékes élőhelyek a fás legelők, ahol évszá-zados tölgyek, mezei juharok és vadkörték állnak szétszórtan, s alkotnak sajátos élő-helyet a körülöttük elterülő gyepekkel. Aki sétált már a balatoncsicsói Bánkő vackor-fái és hatalmas húsossom-bokrai között, az megérezhet valamit a jószágaikat egykor itt legeltető gazdák jövőbe látó gondoskodásából.

A hegyek déli lejtői különösen változatosak: az eredeti fa- és cserjecsoportok, vala-mint száraz gyepek alkotta mozaikos szerkezet elsősorban a felső részeken maradt meg. Az évszázados gazdálkodás jeleiként szőlők és gyümölcsösök kúsznak fel a hegyoldalakra. Egy részük évtizedek óta műveletlen, így a gyümölcskultúrát lassan belepi, kiszorítja az eredeti növényzet. Elsősorban a molyhos tölgyes bokorerdőkre, lejtősztyepekre jellemző a legféltettebb ritkaságok – kosborok, bangók – bukkannak fel itt. A szőlőkultúrához kapcsolódó ritka, védett gyomnövényünk, a nagy gombafű is fennmaradt. A szőlőhegyek öreg gyümölcsfái között a napjainkra csaknem elfeledett és eltűnt régi fajták – szentiványi alma, házi berkenye, papkörte, rétescseresznye – utolsó hírmondói élnek. Közülük a házi berkenye felkerült a védett fajok listájára.

Az évszázados gazdálkodás ellenére szép számban maradtak természetes gyep–bokorerdő mozaikok is a hegyek déli oldalán. A legszélsőségesebb termőhelyű dolomitlejtőkön, például az aszófői Öreg-hegy déli részén, sziklafüves lejtősztyepek vannak. A néhány centiméternyi vastag, gyorsan kiszáradó, kőtörmelékes talajhoz alkalmazkodó növények élnek itt, mint az ezüstaszott, a délvidéki árvalányhaj, a lappangó sás és a sulyoktáska.

A mészkő más jellegű alapkőzet, mint a dolomit: az előbbiből kémiai mállással lassanként talaj lesz, míg az utóbbi inkább csak aprózódik. A növényvilág képe is mutatja a különbséget: mészkövön a vékony vagy a barázdált csenkesz, a kései perje és a pusztai árvalányhaj válik a gyep fő alkotójává. Az erősen lepusztult, sekély lösztalajokon is, például egykori szőlők helyén nagyon hasonló növényzet alakult ki. Ezt a vegetációtípust nevezik pusztafüves lejtősztyepnek, ahol a fekete és a leánykökörcsin meg a tavaszi hérics a jellemző. De az orchideák közé tartozó vitézvirág, agárkosbor, tarka kosbor, vagy a kevéssé ismert őszi füzértekercs is szép számban él a társulásban. Az őszi esők után megjelenik a szubmediterrán vetővirág és az őszi csillagvirág is.

Elődeink felbukkanása előtt minden bizonnyal kisebb mocsarakkal és lápokkal tagolt erdők borították a medencék mélyebb részeit. A nedves ingoványok egy része még mindig létezik. Az állandó vízellátottsághoz kötődő üde láprétek, zsombéksásosok, és az év bizonyos időpontjaiban már kissé szárazabb talajú, kiszáradó láprétek számos ritka növény- és állatfaj élőhelyei. Él itt a keskenylevelű gyapjúsás, a lápi sás és a kormos csáté értékes állománya is megtalálja a helyét. A színkavalkádot a hússzínű ujjaskosbor és a mocsári kosbor virágai növelik.

A változatos élőhelyeket gazdag állatvilág népesíti be. A „cirpelők” közül a félnedves kaszálókhoz kötődő magyar tarsza jelenlétéről csak néhány éve tudunk. A faj érdekessége, hogy 4–5 centiméteres kifejlett példányai már május végén lerakják petéiket, és ezután már hiába kutatnánk utánuk, mert eltűnnek. Sajnos, a kaszálások szokásos időszaka is éppen május, ezért az új tarszanemzedéknek meg kell hagyni néhány lekaszálatlan területet.
A magyar tarszához hasonlóan a haris számára is a késői, június végi kaszálás lenne kedvező. A haris fokozottan védett, igen rejtett életet élő madárfajunk. Jelenlétét csak a többnyire éjszaka hallatott, kereplőszerű hangja árulja el. Üde réteken, kaszálókon költ, és tojásait csak május végén, június elején rakja le. A rossz időpontban és rendben (például körkörösen) végzett gépi kaszálás a fészekaljak teljes pusztulását okozhatja.

A lápréteken élő orvosi vérfű két különleges életmódú, igen megritkult lepkefaj, a zanót- és a vérfűboglárka kizárólagos tápnövénye. Életük egy részét hangyabolyban töltik, és mind élőhelyeiket és tápnövényüket, mind a hangyafajokat illetően nagyon specializálódtak. Ebből adódóan fokozottan sérülékenyek: legtöbb élőhelyük az elmúlt évtizedekben Európa-szerte megszűnt, így hazai állományaik rendkívül fontosak. Hasonló helyzetben vannak a sóskafélékhez kötődő nagy és kis tűzlepkék. Az előbbi faj hímjei oly mértékben ragaszkodnak élőhelyükhöz, hogy életük néhány négyzetméternyi területre korlátozódik.

A nagy kiterjedésű tölgyesek rendkívül fajgazdagok. Különösen a lombfogyasztók tábora népes. Olyan ritka, értékes, ugyanakkor látványosan szép lepkék tartoznak közéjük, mint a tölgyfaszender vagy a magyar púposszövő. A molyhos tölgyes bokorerdőkhöz két igazi ritkaság kötődik. Egyikük a zörgőbagoly, amelynek imágói késő ősszel, az alkonyati órákban rajzanak, és röptükben a szárnyuk jellegzetes, surrogó hangot ad. A másik faj igazi különlegesség, amelyet régebben egy Kis-Ázsiában leírt faj kárpát-medencei bennszülött alfajaként jegyeztek. Ez a magyar őszi fésűsbagoly. Tápnövénye a virágos kőris, és egy olyan kort idéz, amikor hazánk területén a mainál jóval melegebb volt az éghajlat.

Öreg tölgyek száradó ágaiban nevelkedik legnagyobb hazai cincérfajunk, a nagy hőscincér, valamint közeli rokona, a sokkal ritkább molyhos hőscincér. A röpképtelen, látványos külsejű gyászcincér is ilyen helyeken sétálgat. Az utóbbi száraz, meleg években az óriás énekes kabóca határozott terjeszkedése figyelhető meg olyan területeken, ahol az idős emberek sem hallották még a hangját. E nagy testű rovarokra füleskuvik vadászik, de nem veti meg a bogárvacsorát nagyobbra nőtt rokona, a kuvik sem.

A változatos élőhelyek gazdag táplálékforrásul szolgálnak a ragadozó madaraknak. A terület méretéhez viszonyítva a gallyfészkek száma meglepően nagy, bár a darázsölyvön kívül igazi ritkaságok fészkelését – a gyakori megfigyelések ellenére – eddig nem sikerült bizonyítani. A kabasólyom és a kígyászölyv is viszonylag sokszor kerül szem elé.

Sajnos, a déli hegyoldalak szőlőinek, gyümölcsöseinek és a régi présházaknak a helyét nyaralótelkek és -épületek kezdik elfoglalni. Ez mindinkább veszélyezteti a táj összhangját, szépségét, békéjét. A hagyományos gazdálkodási módok visszaszorulása a változatosságot, a természeti értékeket kezdi ki. A Pécselyi-medence és környéke 1997. óta a Balaton-felvidéki Nemzeti Park része, ahol a természetvédelem arra törekszik, hogy az évszázados egyensúly fennmaradjon. Bízunk abban, hogy ez a törekvés mind gazdasági, mind erkölcsi értelemben polgárjogot nyer a közeljövőben, és lehetőség nyílik értékeink közös megőrzésére.   

Káli-medence

„A filozófus és író Hamvas Béla „Az öt géniusz” című művében zseniálisan felismerte, hogy a Balaton-felvidék a Mediterraniumhoz tartozik: „… úgy látszik, az ember világosabb és melegebb földre ér. A napfény fehérebb, majdnem olyan fehér, mint a Földközi-tenger fölött. A színekről a köd eltűnik és jobban világítanak. A tárgyak körvonala élesebb. A légkör mintha elektromosabb lenne… E táj sok olasz vidéknél déliesebb… A fény az embert is átsugározza, a dolgokba is bevilágít és a gyümölcs íze is világosabb…” E táj szíve a Káli-medence. Aki autóval fut át rajta, észre sem veszi, oly kicsiny. Csak a szőlőhegyeken ráérve gyaloglónak, a lovasnak, a kerékpárosnak nyílik meg. Aki egyszer megáll a Salföldi Kőtengeren és végigtekint a Hegyestűig, vagy a szentbékkálli Birkás-pince ívében ülve, kezében pohárral szemközt látja Kővágóörs templomdombját, vagy a Monoszló és Köveskál közti mandulásból megpillantja a szent vulkánokig terülő tájat, az tudja, hogy Hamvas minden szava igaz. Itt vagyunk. Ez az a hely, ez az idő az Aranykor…”
Idézet Somogyi Győző és Szelényi Károly Káli-medence című könyvéből

Geológiai szempontból a medence a Balaton-felvidéken belül a legváltozatosabb tájegység, és országos viszonylatban is egyedülálló. A perm időszak vörös homokkövétől kezdve szinte a teljes triász kőzetsorozaton át az egyedi pannon kovás homokkőig számos kőzettípus előfordul itt, amit a tűzhányó-tevékenység csak tovább gyarapított. Ezen sokszínű kőzetek alkotják a Káli-medence fehér, fekete, illetve vörös arcát.

Ám egyedi természeti értéket képvisel itt a félszáznál több forrás, a Sásdi-rét karsztlápja, a Kornyi-tó és a tucatnyi kisebb tavacska. Az utóbbiak többsége különleges „bazalttó”, köztük a kráterben keletkezett Füzes-tó. Igazi ritkaság a vörös homokkövön kialakult időszakos vízállás (pl. Nyálas-tó), valamint a mészkőhegy tetején fekvő monoszlói Hegyi-tó. A vízfolyások közül kiemelendő az Eger-víz Kapolcs alatti szakaszának szabályozatlan, természetes módon kanyargó medre.

Talajtani szempontból is igen értékes a terület, hiszen a kőzettani és a növényzeti változatosság nagyon sokféle talajtípus kialakulását eredményezte.
Sokszínűség-sokszínűség-sokszínűség. A Káli-medence flóráját és vegetációját tekintve is igen változatos tájegység mely fekvésének és összetett geológiai felépítésének köszönhető. Élőhelyei közt is jelentős változatosság ismerhető fel: az extrém száraz termőhelyi adottságokra jellemzőktől a vízi, mocsári, lápi növénytársulásokig. Legismertebb botanikai ritkasága a lisztes kankalin populáció mely egy medencealji, -nem látogatható- lápréten díszlik.

A kőtengerek kopár, mohás homokkő sziklafelszínein és a bazalthegyeken kora tavasszal gyönyörködhetünk a cseh tyúktaréj sárga virágaiban. A Fekete-hegy bazaltplatójának tavai néhol még ma is értékes lápi flórát és vegetációt őriznek. A vizes élőhelyek mellett természetvédelmi szempontból kimagasló jelentőségűek a tájegység egyes bükkösei, bokorerdő és mészkedvelő-tölgyes állományai és jelentős kiterjedésű fás-legelői.
A Balaton-felvidéki Nemzeti Park Igazgatóság KEOP projektek sorával igyekszik ezen élőhelyek hatékony rekonstrukcióját megvalósítani. 

Természetvédelmi szempontból a Káli-medence területeinek további rendeltetése a mocsári és láprét komplexumokhoz, a váltakozó bazalt- és dolomitterületek növénytársulásaihoz kötődő – sokszor jelentős élőhely-igénybeli különbséget mutató – állatfajok és ezek közösségeinek megőrzése.
Kiemelt jelentőséggel bír ezen belül is a Sásdi-rét, mely jó természetességi állapotú élőhelyeinek háborítatlanságával olyan fokozottan védett, illetve védett Natura 2000-es fajok megőrzését szolgálja, mint a félszáraz kaszálórétekhez kötődő magyar tarsza, a mocsár és láprétekhez kötődő vérfűboglárka, szürkés hangyaboglárka, lápi tarkalepke stb.

A Kornyi-tó fontos szerepet töltött be nemcsak a térség leggazdagabb vízi madárvilágának megőrzésében, hanem a Balaton-felvidék egyetlen nagyobb kiterjedésű tavaként az őszi és tavaszi madárvonulások időszakában is. 2014-től az élőhelyrekonstrukciós tevékenységnek köszönhetően a nyílt víz aránya jelentősen nőtt így a környező sztyeprét virágszőnyege, és az itt ott felbukkanó ürgék feledhetetlen látványa mellett a gazdag madárvilág megcsodálására is mód nyílik.

A nyolc falu számos templomtornya, a falvak szőlőhegyeinek pincéi, a változatos művelési ágak (szőlő, rétek, szántók, tavak) sajátos tájképi összhangba olvadnak a Káli-medencében.

Az Igazgatóság által létrehozott és működtetett bemutató –és látogatóhelyek (Monoszló – Hegyestű Geológiai Bemutatóhely, Salföld – Természetvédelmi Major), valamint az itt található három tanösvény – ezek száma a KEOP projekteknek köszönhetően a közeli jövőben hétre fog emelkedni – biztosítják minden idelátogató számára, hogy feledhetetlen élményekkel távozzon arról tájról, melyről Keresztúry Dezső eképp vall:

A „Balaton mellyéke”…..emberi táj: a múlt élő része itt a jelennek,
                             az ember és a természet szövetségre léptek benne.

Tapolcai-medence

A Badacsonyt és környékét írók, költők, festők hazánk legszebb tájegységeként tartották nyilván már évszázadok óta. A magyar természetvédelem egyik legnagyobb fegyverténye volt ezeken az egyedülálló tanúhegyeken az 1903. óta elkezdett bazaltbányákat bezáratni. Már Herczeg Ferenc a század 20-as éveiben erőteljesen lobbizott a főrendi házban az ügy érdekében. Az akkori sajtóban is meg-megújult a harc Magyarország legnagyobb bazaltbányájának bezárásáért, de ez csak 1964-ben sikerült véglegesen a Badacsonyban. A Gulács és a Tóti-hegy és a Csobánc bazaltja szerencsére kevésbé volt alkalmas a felhasználásra, így oldalaikon csak kisebb tájsebeket okozó „bicskabányák” működtek.

A terület bazalthegyei nemcsak egyedülállóan érdekes és festői geológiai emlékek, hanem számos igen ritka növény- és állatfaj élőhelyei is. A természeti értékek gazdag sorához társul a római korig visszavezethető országos jelentőségű szőlőkultúra, valamint a szőlőhegyek és községek megannyi építészeti emlékei: a várromok, templomromok, kastélyok, falusi és szőlőhegyi népi építészeti emlékek.

A pannonkor végén feltörő vulkánosság sajátos képződményei ezek a tanúhegyek. A messziről nagyobb koporsóformát adó Badacsony, Szent György-hegy és Csobánc szélein a kőzet érdekes megszilárdulási formái, a bazaltkő-zsákok láthatók. Legszebb ezek közül a badacsonyi Kőkapu és a Szent György-hegyi bazaltorgonák. Ezek könnyen omlanak. A Badacsony oldalain a még meglévő sziklák tövében hatalmas kőfolyások, kőtengerek láthatók, rajtuk alig tud megkapaszkodni a sajmeggyes-nagylevelűhársas törmelékerdő. A bazaltkúpok cukorsüveg alakú formái a Gulács, a Tóti-hegy, a Hegyesd és a szigligeti Várhegy festői kúpjai.

A bazalthegyek extrém éghajlati és geológiai viszonyai között számos botanikai ritkaság él. A kőomlásokon, bányafalakon tavasszal rendkívül látványos a sziklai ternye sárga virágzuhataga. A Badacsonyon csak itt előforduló mészkerülő virágos kőrises-bükkös él a sziklás részek letörésein, a hegy bükköseiben ciklámen, gyertyános tölgyeseiben májvirág, pirítógyökér, borostyánfojtó szádorgó található. A Szent György-hegy napsütötte szikláin virít a cselling-páfrány hazánkban csak itt előforduló kis populációja, együtt a ritka pikkelyharaszttal és a Lumnitzer-szegfűvel. A lisztes berkenye több helyi alfaja is megkapaszkodik az emberkéz által elérhetetlen sziklák repedéseiben.

A Csobánc virágpompáját fokozza a fekete és leánykökörcsin, a kőfalakon a ritka buglyos kőtörőfű és a hajdani várkertből kivadult orgonaliget. A Tóti-hegy apró kúpján festőien tarka virágszőnyeg fogadja a látogatót: az Orlay-murok fehér fátylába beleszövődik a tarka nőszirom, a kökörcsinek és a piros vadszegfűk látványa. A ferdén álló bazaltszálak repedéseiben látványosan sorakoznak a pannon madárbirs apró termetű bonzai-szerű cserjéi.

A terület keleti szélén, permi homokkövön található a nyár végi piros virágszőnyeget adó csarabos törpecserjés, festői sziklák, borókások és a sárga virágú hölgymál fajok társaságában. A sík részeken, a hajdani láprétek maradványain számos botanikai szenzáció lelhető fel: Raposka alatt mocsári kardvirágos, orchideás láprét található, Káptalantóti mellett pedig az 1 m magasra megnövő, nagy és illatos virágú, másutt egyre ritkuló buglyos szegfűnek van gazdag előfordulása, az ősz eleji enciánkék virágú kornistárniccsal.

A bazalthegyek szikláin és erdeiben számos madárritkaság fészkel. A Szigliget alatti nádasokban a védett nyári lúd él és szaporodik.

A szigligeti és a csobánci várrom, a Szent György-hegyi pazarul gazdag barokk Tarányi pince és Lengyel kápolna, a szigligeti kastély és udvarház, a gazdag népi oromdíszekkel ékes Szabó Flórián-féle pince a szigligeti Rókarántón, a szőlőhegyi kápolnák (Csobánc, Kisapáti-raposkai-hegy, Badacsonylábdi), a faragott útszéli keresztek, a templomromok (Csobáncszegi, Szigliget-avasi, Káptalantóti-sabar-hegyi), a méltóságteljes Szegedy Róza ház a Badacsonyon, a magyar múlt megannyi becses emléke és a védett terület látnivalója.

Keszthelyi-hegység

A szűkebb értelemben vett Keszthelyi-hegység túlnyomórészt felsőtriász dolomitból épül fel, mészkő csak kisebb kiterjedésben található. Dolomittömege változatos mikroreliefjével tűnik ki, ahol kipreparált dolomit kőoszlopok és látványos természetes kőzetfeltárások is megtalálhatók. A változatos karsztjelenségeket (barlangok, víznyelők, töbrök) mutató terjedelmes hátakat helyenként vad szurdokvölgyek választják el. A Kovácsi-hegy és a Tátika a Keszthelyi-hegység bazaltvidéke. Tanúhegyek, bazaltplatók, sokszög alakú bazaltoszlopok, 10 m-nél is magasabb falak díszítik a tájat. Ritka jelenségnek számítanak és ezért érdekes látnivalók a Bazaltfolyosó (Kovácsi-hegy) és az álkarsztos jelenségként számon tartott bazalt-dolinák, melyek mélyedéseiben apró tavacskák húzódnak meg.

A Keszthelyi-hegység dolomittömege, a szűkebb értelemben vett Keszthelyi-hegység hazánk egyik legváltozatosabb élővilágú vidéke, ahol a szubmediterrán xerotherm sztyeplejtőktől kezdve, a zárt tölgyeseken és bükkösökön át, a jégkori maradványokat őrző hideg szurdokvölgyekig igen sok élőhelytípus megtalálható, különlegesen gazdag, egyedi értékeket is tartalmazó flórával és faunával. Az erdőtársulások közül kiemelkedő az országosan is ritka, különleges reliktum társulás, az elegyes karszterdő. Ebben a száraz-meleg termőhelyek fája, a virágos kőris és a hűvös-üde helyeket kedvelő bükk elegyedik egymással és alkot olyan asszociációt, amelyhez több ritka növény kötődik, pl. fehér sás, tarka nádtippan, sziklai páfrányok. A Keszthelyi-hegység dolomitjáról közel 80 védett ill. fokozottan védett növényfaj ismert, mint például a nősziromfélék, orchideák (köztük az adriai sallangvirág, a légybangó, a gérbics), árvalányhajak, kökörcsinek, körtikék, szegfűfélék. Ugyanakkor a hegység az elmúlt évtizedekben igen jelentős károkat is szenvedett: a fajgazdag dolomitkopárokon és a karsztbokorerdők helyén fekete fenyőt telepítettek, melyek sok helyen a vidék arculatát is meghatározzák. A Keszthelyi-hegység bazaltvidékének (Kovácsi-hegy, Tátika) bazaltdolináit állandó vízállások lápi, mocsári vegetációja díszíti, bükkelegyes gyertyános tölgyes környezetben. A több száz méter hosszú bazaltfolyosókban igen érdekes, mediterrán jellegű moha-zuzmó vegetációk találhatók. A Tátika Ősbükköse, a Szebike-erdő hatalmas bükkösei természetközeliek és igen festőiek. A Gyöngyösi-patakot kísérő égeres láperdő az egész Keszthelyi-hegység egyetlen, épségben megmaradt ilyen állománya, szabályozatlan, természetes vízfolyással.

A Keszthelyi-hegység állatvilága, különösen a gerinctelen fauna ma is nagyon gazdag. Számos olyan bogár- és lepkefaj élőhelye, amely országosan is ritka, pl. láncos futrinka, lapos kékfutrinka (amely az öreg bükkösök jellemző faja), kis szarvasbogár  és hazánk legnagyobb pattanóbogara, a Stenagostus rufus, illetve kis apollólepke , farkasalmalepke, kis tűzlepke . A madarak egy része öreg fákban alakítja ki a fészkelőhelyét. Ezek közül gyakoriak a különböző cinege-fajok. A perem- és ligeterdők fajai a fekete harkály, és a kis fakopáncs  és a viszonylag gyakori zöld küllő. Ritka a lappantyú, gyakori a léprigó, az egerészölyv és a szerencsés túrázó darázsölyvet is megfigyelhet. A terület vonzó denevérek számára is, az itt található barlangok (pl. Csodabogyós-barlang) pihenő-, telelőhelyül szolgálnak számukra. Megemlíthető a kis patkósorrú denevér, és a nagyfülű denevér a barna hosszúfülű denevér, és a csonkafülű denevér. A pelék, bár számuk csökken, megtalálhatók, mint például a nagy pele, vagy a mogyorós pele). A nyestek és a nyusztok egyre gyakrabban figyelhetők meg..

A hegység az ország turistavonalakkal egyik legjobban feltárt területe, a Balaton-felvidéki Nemzeti Park egy bemutatóhelye és négy tanösvény kínál aktív kikapcsolódási lehetőséget.

Kis-Balaton

A Kis-Balaton madártani szempontból országos és nemzetközi viszonylatban kiemelkedő terület, a Ramsari Egyezmény hatálya alá tartozó, nemzetközi jelentőségű madárélőhely. Az élőhely jellegéből adódóan elsősorban a vizek, vízpartok madárvilága rendkívül gazdag, de -főleg vonulási időszakban – a környező erdőfoltokat, bokorcsoportokat, szántókat is sok faj felkeresi. Az eddig megfigyelt védett vagy valamely nemzetközi egyezmény által érintett madárfajok száma 260, ezek közel fele fészkel is a területen. A teljesség igénye nélkül megemlíthető közülük a nagy kócsag, a kis kárókatona, a cigányréce, és legnagyobb ragadozómadár fajunk, a rétisas is. 

Az emlősök közül a vidrának jelentős állománya él itt. További ritka, védett fajok az északi vagy patkányfejű pocok, a csalitjáró pocok, a nyuszt és a hermelin. A Kis-Balaton hüllő- és kétéltűfaunája igen gazdag, valamint fontos táplálkozóterülete a denevéreknek is. A védett halfajok közül pl. a lápi póc és a réti csík tömegesen fordul itt elő. Ízeltlábú faunája is gazdag, értékes mocsári fajokból áll. Változatos élőhelyeinek köszönhetően a nemzeti park szitakötőfajokban egyik leggazdagabb területe, a számos elterjedt fajon kívül 7 ritka, védett szitakötőfajt tartunk számon a Kis-Balaton területéről.

A Kis-Balaton nádrengetegei nyílt víztükrökkel, mocsárrétekkel, magassásosokkal, zsombéksásosokkal, fűz- és égerligetekkel, bokorfüzesekkel váltakoznak. Botanikai ritkaságai közé tartozik a világ legkisebb virágos növénye, a vízidara (Wolffia arrhiza); a csak nagykiterjedésű lápvidékeken előforduló, igen ritka, védett lápi csalán, valamint számos orchideafaj is. Kiemelt érték továbbá a nádi boglárka, a gyilkos csomorika és a mocsári lednek.

Geomorfológiailag, de főleg geológiai szempontból kevésbé látványos ez a lápos, mocsaras vidék. Kialakulása azonban szorosan kötődik a Balaton történetéhez; annak legnyugatibb részmedencéjeként a pleisztocénben süllyedt be, majd napjainkra szinte teljesen feltöltődött a Zala hordalékával.

A Föld természetes élőhelyei közül a vizes-nedves területek fogyatkozása természetvédelmi szempontból fenyegető jelenség. A Kis-Balaton szerencsére megőrizte ezt a típusú élőhelyet, a rá jellemző Európa-szerte ismert élővilággal együtt.

A Kis-Balaton fokozottan védett területe csak külön belépési engedéllyel, a Nemzeti Park Igazgatóság által biztosított szakvezetővel látogatható. Azon látogatók számára, akik a szakvezetést nem igényelnek, lehetőségük nyílik más helyszínen látogatást tenni, ahol bemutatóhelyeket és tanösvényt vehetnek igénybe.

Forrás: Balaton-felvidéki Nemzeti Park Igazgatóság