Ugrás a tartalomhoz

Kiskunsági Nemzeti Park

Adatok

Törzskönyvi szám: 109/NP/74

Megye: Bács-Kiskun, Jász-Nagykun-Szolnok, Pest

Település: Ágasegyháza, Akasztó, Apaj, Bócsa, Bugac, Bugacpusztaháza, Csengőd, Dunapataj, Fülöpháza, Fülöpszállás, Harta, Izsák, Kaskantyú, Kerekegyháza, Kiskunlacháza, Kunadacs, Kunbaracs, Kunpeszér, Kunszentmiklós, Lakitelek, Orgovány, Páhi, Szabadszállás, Szakmár, Tatárszentgyörgy, Tiszaalpár, Tiszasas, Tiszaug

Védettségi szint: országos jelentőségű, egyedi

Védelmi kategória: nemzeti park

Kiterjedése: 50 640,94 hektár

Ebből fokozottan védett: 12 777,60 hektár

Hatályba lépés éve: 1975

A védett természeti terület által érintett földrészletek listája

Terület elhelyezkedése

További információk

Felső-Kiskunsági puszta
A Felső-Kiskunsági puszta felszínét szinte határtalan rétek-legelők uralják. Északi részén vízzel borított láposok, nagyobb vízállások szakítják meg a puszta háborítatlanságát. Sok helyen, főleg a nyári időszakban, vakítóan fehér vakszik-foltok – az úgynevezett “sóvirágzás” – árulkodnak a talaj magas sótartalmáról, szikes jellegéről. Tájképileg is igen különlegesek a szikes puszták. Akár több tíz kilométerre is el lehet látni anélkül, hogy bármi megzavarná tekintetünket. A talajadottságok miatt a szikesek növénytársulásait sótűrő fajok alkotják. A szikes legelők jellemző növényfaja a veresnadrág csenkesz (Festuca pseudovina). A fehér virágú pozsgás zsázsa (Lepidium crassifolium) mellett nyár közepén üde színfolt a pusztán a lila virágú közönséges sóvirág (Limonium gmelini). A szárazabb szikpadkák és vakszikek elterjedt növénye a bárányparéj (Camporosma annaua), és a gyógyászatban is ismert orvosi székfű (Matricaria chamomilla). Ősszel a nedves szikeseken tömegével virágzik a lila virágú sziki őszirózsa (Aster tripolium sp). A szikesek madárvilága gazdag. A puszták környékén jelentős fehér gólya (Ciconia ciconia) állomány fészkel. A szikes réteken költ a fokozottan védett túzok (Otis tarda). A hazai állomány jó része a kiskunsági pusztákon fészkel. A nemzeti parkban folyó túzokvédelmi program biztosítja e ritka madár természetes táplálkozó- dürgő és fészkelő helyének zavartalanságát. A 2005-ben idult Európai Unió Túzok Life Program központja is a Felső-Kiskunsági szikes puszta. A nagy kiterjedésű nyílt puszták terített asztalt kínálnak a ragadozó madaraknak. A szigetszerű facsoportokban telepesen költ a kék vércse (Falco vespertinus), mely szarkák és varjak elhagyott fészkeiben neveli fiókáit. A környék leggyakoribb ragadozó madara az egerészölyv (Buteo buteo). A fogoly (Pedrix pedrix) és a fürj (Coturnis coturnis) ma már ritka lakója a pusztáknak. A kis termetű széki lile (Charadnus alexandrinus) és a székicsér (Glareola pratincola) a gyér növényzetű szikesek lakója. A nagyobb vízborítások, mint Kisapaj térsége, Szúnyog-puszta, Csárdalapos, és Pozsáros április-májusig megmaradó vizei kedvező költő és táplálkozó helyet biztosítanak a vízi madarak számára (cankók, godák, bíbicek, gémfélék, récék, stb.). A környék lakói nagyrészt a 13.században betelepített kunok leszármazottai. Ma is őrzik őseik emlékét, mentalitását. Kunszentmiklós kultúrtörténeti emléke a város közelében található Nyakvágó csárda, mely tájképi elemként a 19. századi pásztor-betyár világ hangulatának őrzője. A nemzeti park kunszentmiklósi kiállító helye a Virágh-kúria. Helytörténeti, néprajzi és természettudományos kiállítása képet ad a környék múltjáról. A védett terület északi részén, Apaj község határában, az egykori halastavak és rizskazetták rekultivációjával természetközeli állapotú vizes élőhely alakult ki. A gátakon vezető Réce tanösvényen nagy élményt jelent a vízimadarak megfigyelése. A tanösvény mindkét végén madármegfigyelő torony áll, ahonnan a madarak zavarása nélkül gyönyörködhetünk az élővilágban. Az apaji pusztán vagy ezer szürke marha legel. Az állományt Szomor Dezső gazdálkodó tartja, aki szívesen lát vendégeket is birtokán.

Felső-Kiskunsági tavak
A Solti-síkságon, Szabadszálás és Akasztó között húzódik a Felső-Kiskunsági tavak területe. A valamikor összefüggő területen található a Duna-Tisza köze legnagyobb kiterjedésű szikes tórendszere. A tavak közül már sok, pl. a Fehér- szék elmocsarasodott. A Szabadszállás határában levő Zab-szék, vagy a fülöpszállási Kelemen-szék viszont ma is őrzi eredeti állapotát. Napjainkra a szikes tavak száma megfogyatkozott, ezért a megmaradt tavak víztani és természetvédelmi értéke felbecsülhetetlen. A tavak vizének kémiai és fizikai sajátosságai speciális életközösség megtelepülését eredményezték. A sokszor igen lúgos (9-12 pH) vizekben csak apró rákok és más mikroszkopikus szervezetek képesek életben maradni. Ezek jelentik az itt megtelepedő parti madarak és sziki fészkelő közösség táplálékbázisát. A tavak környéki gyepeket főleg birkák tartják karban. Legeléskor sok rovart riasztanak fel, ami a nyáj környékén keresgélő seregélyeknek terített asztalt kínálnak. A szikes tavak parti zónájában költő fajok közül jelentős állománya van a gulipánnak (Recurvirosta avosetta) és a küszvágó csérnek (Sterna hirundo). A tavaszi vonuláskor tömeges piroslábú cankó (Tringa totanus) bizarr külleme és dallamos fütyülése alapján könnyen felismerhető. Kormos cankók (Tringa erythropus) vonuló csapatai ősszel és tavasszal hosszabb pihenőt tartanak itt. A Kelemen- szék mesterséges szigetei csérek és sirályok költő helyei. Leggyakoribb a danka sirály (Larus ridibundus), de a piros csőrű szerencsensirály (Larus melanocephalus) is rendszeres fészkelője a területnek.  A szikes mocsarak és csatornák nádasaiban költ nyári lúd (Anser anser), a búbos vöcsök (Podiceps cristatus), a barna rétihéja (Circus aeruginosus) és sok nádi énekesmadár. A tavak és csatornák nyílt vizein táplálkozó kócsagokat és gémeket lehet látni. Az őszi betakarítás után a földeken elszórt termés táplálékforrást biztosít a darvaknak is. A szikes tavak vidéke a Ramsari Egyezmény oltalma alatt álló nemzetközi jelentőségű vizes élőhely.

Kolon-tó
A térség legnagyobb édesvízi mocsara az Izsáki Kolon-tó. A Kolon-tó tágabb környezetét telepített erdők és megművelt földek övezik. A tó nyugati oldalán emelkedő magasabb homokbucka, a Bikatorok 126 m magasságú. A Kolon-tó medre egy észak-déli irányú, a Homokhátságba benyomuló holocén Duna-ágból alakult ki. A rétegtani vizsgálatok alapján egy rövid folyami, és egy hosszabb tavi fejlődési szakasz különíthető el. A tó ma az elmocsarasodás és az elöregedés előrehaladott állapotát mutatja. A meder feltöltődését gyorsította az eolikus üledék felhalmozódása, és a benne termelődő szerves anyag mennyiség. A sekélyebb részeken szikesedési és tőzegképződési folyamatok is beindultak. Tavon nyílt vízfelületet szinte nem találni, nagyobb része nádas-mocsár. Átlagos mélysége 60-80 cm. Gazdag hínárvegetáció jellemzi, melynek jellemző fajai az érdes tócsagaz (Ceratophyllum demersum), az úszó békaszőlő (Potamogeton natans), a tündérrózsa (Nympea alba) és a keresztes békalencse (Lemna trisulca). A tavat fajgazdag láprétek, mocsárrétek láperdő határolják. A nádasok ritka növénye a lápi csalán (Urtica kioviensis). A déli rész fajgazdag láprétjeinek védett növényritkaságai közül az orchideákat kell megemlíteni. Védett fajai még a területnek a szibériai nőszirom (Iris sibirica), a korcs nőszirom (Iris spuria). A Páhi melletti részen fennmaradt tölgy-köris–szil ligeterdők legszebb darabja a Közös-erdő, melynek állományát 40-60 éves magyar kőrisek (Fraxinus angusttifolia pannonica) és 80-100 éves kocsányos tölgyek (Quercus robur) alkotják.

Állatvilága élőhelyi adottságainak megfelelően változatos. Halfaunájának védett faja a réti csík (Misgurnus fossilis), mely járulékos béllégzése segítségével az oxigénhiányos, sekély vizekben is képes fennmaradni és a lápi póc (Misgurnus fossilis). A kétéltűek közül gyakran láthatjuk a pettyes és a tarajos gőtét (Triturus vulgaris, T. cristatus), az erdei békát (Rana dalmatina) és a zöld levelibékát (Hyla arborea). A hüllők közül a mocsári teknős (Emys orbiculáris), a vízisikló (Natrix natrix) és a zöld gyík (Lacerta viridis) a gyakoriak.
A nádasok apró fészkelői a nádi rigó (Acrocephalus arundinaceus) és a nádi tücsökmadár (Locustella luscinioides). A terület rendszeres fészkelő fajai: kanalasgém (Platalea leucorodia), nagykócsag (Egretta alba), szürke gém (Ardea cinerea), bölömbika (Botaurus stellaris), nyári lúd (Anser anser), cigányréce (Aythia nyroca), egerészölyv (Buteo buteo), hamvas réti héja (Circus pigarus). Az emlősök közül az erdei cickány (Sorex araneus), a törpe egér (Micromys minutus), a vidra (Lutra lutra) és a menyét (Mustella nivalis) él itt. A Kolon-tónál kialakított madárgyűrűző táborban fontos faunisztikai és vonulás-kutatási vizsgálatokat végeznek. Az Aqua Colun tanösvény az izsáki vásártérről indul, és a tó mellett haladva megfigyelhető a környék jellegzetes élővilága. A Poszáta tanösvény a Madárvárta mellől indul, a tó és a Bikatorok élőhelyeit mutatja be.

Fülöpházi buckavidék
A Homokhátság buckavonulatai csak néhány tíz méterrel magasodnak a Duna és Tisza-völgy fölé. A homokterületek az Ős-Duna hordalékkúpjainak maradványa. A folyóvízi feltöltődés után a Duna elhagyta a területét, és szél által mozgatott homoküledék felhalmozódás indult meg. A Hátságot sokfelé jellemző homokbuckák Ény-Dk-i települési irányúak, mely az uralkodó széliránynak felel meg. A Hátság felszínét lepelhomok-síkságok, tagolt homokbucka vonulatok jellemzik a szél által kifújt mélyedésekkel, melyekben korábban időszakos szikes tavak, szikes mocsarak sokasága volt. A szinte érintetlen állapotban levő homokbuckások egyik legszebb védett része a Fülöpházi homokbuckák.
A homokbuckák nagy részét nyílt homoki gyepek fedik. Az egymástól viszonylag távol, laza csomókban növő homoki csenkesz (Festuca vaginata) tövei között zuzmók és mohák borítják a talajt. Májusban virágzik a homoki árvalányhaj (Stipa sabulosa), mely az összes buckát beborítja. Később bontja szirmait a kék virágú báránypirosító (Alkanna tinctoria), a homoki vértő (Onosma arenaria), a szalmagyopár (Helichrysum arenarium) és az apró termetű, sárga virágú homoki varjúháj (Sedum hillebrandtii). Nyár derekán virít a kék szamárkenyér (Echinops ruthenicus), a mezei iringó (Eringium campestre) és a királydinnye (Tribulus terrestris), melynek szúrós termései augusztus derekától érnek be.  A nedvesebb buckaközi mélyedésekben a serevényfűz (Salix rosmarinifoliae) jellemző. A napsütötte buckaoldalakon a naprózsa (Fumana procumbens) és a napvirág (Helianthemum ovatum) sárga virágai nyílnak.

A legeltetés megszűntével lassan megszűnt a homok mozgása is. Ma már csak két mozgó homokbucka található a fokozottan védett területen. Lassan a fás szárú növények is megjelentek a területen. Az elsők között az egybibés galagonya (Crataegus monogyna), a sóskaborbolya (Berberis vulgaris) és a közönséges boróka (Juniperus communis) hódítja meg meg a csupasz homokot. A fákat elsősorban a nyárfa fajok – a fehér- és a szürke nyár (Popukus alba, P. canescens), és a fehér akác (Robinia pseudo-acacia) képviseli.
A homokvidék állatvilágából az ízeltlábúak a legfajgazdagabbak. A hangyalesők tölcséreit mindenhol könnyű megtalálni a nyílt homokon, de sok poloska, sáska, szöcske és pók is él a gyorsan felmelegedő és gyorsan kiszáradó homokon.  Csak nedvesebb időben, vagy alkonyat után láthatjuk a barna ásóbékákat (Pelobates fuscus), a zöld varangyokat (Bufo viridis), de a zöld  levelibékák (Hyla arborea) hangját bármikor hallhatjuk. A zöld-, a fürge- (Lacerta viridis, L. agilis) és a homoki gyíkok  (Podarcis taurica) szívesen sütkéreznek a fűcsomók között, vagy fatörzseken. A homokbuckások gyakori madara a földön fészkelő a mezei pacsirta (Alauda arvensis). Más madarak inkább a bokrosokban találják meg élőhelyüket. Az idős nyárfák odvaiban harkályok költenek. Nem használt fészkeiket szívesen foglalják el a szalakóták (Coracias garrulus), melyek állománya sajnos fogyatkozóban van ugyanúgy, mint a búbos bankáé (Upupa epops). Egyre többfelé lehet látni viszont a színpompás tollú gyurgyalagot (Merops apiaster). A Fülöpházi buckavidék kedvelt kirándulóhely is. Itt van a Naprózsa Erdei Iskola, mely már több évtizede a környezeti nevelést szolgálja. Az iskola mellett levő erdei tornapálya, és a Báránypirosító tanösvény a kirándulóknak is készült. A buckák között, lovas tanyák közelében vezet az országos Piros sáv turistajelzés, amely a Homokhátság összes védett területén végighalad.

Orgoványi rétek
Az Ágasegyháza és Orgovány községek között elterülő, mocsarakkal, láprétekkel, nedves kaszálókkal, szikesekkel és homokbuckákkal tarkított táj a Kiskunsági Nemzeti Park törzsterülete. Az Orgoványi rétek területe két nagy egységre osztható. Keleti részén az Ágasegyházi- és Orgoványi rétek élővilágát az időszakos vízhatások határozzák meg. A mocsarakhoz, üde rétekhez nyugat felől festői szépségű homokbuckavidék csatlakozik. A legmélyebb térszintek hajdan állandó vízborítás alatt álltak, amely kedvezett a tőzegképződésnek, a láptalajok kialakulásának. Ma ezeken a helyeken nádasok és magas növésű sásosok tenyésznek. A nádon kívül leggyakrabban a kákával, gyékénnyel, a sárga virágú lizinkával, a fűzénnyel és néhány sás fajjal találkozunk. Itt él a sárga nőszirom (Iris pseudacorus) is. Május- június táján nyílnak a rétek legszebb növényei a szibériai nőszirom (Iris sybirica) és az orchideák. Ezek közül eddig a poloskaszagú- (Orchis coriophora), a mocsári-(O. palustris), a vitézkosbor (O. militaris), a hússzínű ujjaskosbor (Dactilorhiza incarnata), a szúnyoglábú bibircsvirág, (Gymnadenia conopsea) a békakonty (Listera ovata) és a fokozottan védett pókbangó (Oprys spegodes) került elő. Az állatok után érdeklődők is találnak itt látnivalót. Az itteni nádasok és sásosok adnak otthont egy ritka lepkének, a Metelka-medvelepkének. Az első példányát Metelka Ferenc, dabasi gyógyszerész 1859-ben találta lakóhelye közelében. A hazánkból kipusztultnak vélt lepkefajt 1973-ban itt, Orgoványban sikerült újra felfedezni. A mocsarak és a rétek legfeltűnőbb lakói azonban a madarak. Tavasszal a nádi énekesek hangja uralja a környéket. Különösen az évek óta nem aratott, avas nádasokat szereti a cserregő nádiposzáta (Acrocephalus scirpaceus). Rokona a foltos nádiposzáta (Acrocephalus schoenobaenus) inkább a zsombékosok, sásos réteket kedveli. A nádirigó (Acrocephalus arundinaceus) hangos énekét néha valami szokatlan pirregő hang váltja fel, ez a nádi tücsökmadár (Locustella luscinioides). A rétek nem csak az itt költő bíbicek, piroslábú cankók és nagygodák számára fontosak, hanem tavasszal és ősszel pihenő és táplálkozó helyet biztosítanak az itt átvonuló parti madaraknak, köztük az évről évre visszatérő nagypólingoknak (Numeniusarquata). A túzok (Otis tarda) is alkalmi vendége az orgoványi gyepeknek. A mocsarakat inkább búvóhelyül használják a vadon élő emlőseink. Előfordul, hogy beszédünk hangjára hangos csörtetéssel vaddisznók (Sus crofa) riadnak fel. Ez az egyre jobban terjedő vadfaj túrásával komoly károkat okozhat a természetes gyepekben. A ragadozók közül a széles elterjedésű róka és a nedves élőhelyeket kedvelő hermelin (Mustela erminea) kerülhet szemünk elé. A nádast kísérő zsombékosokban, mocsári és parti sásosokban bizonyítottan él a rágcsálók közé tartozó patkányfejű pocok. A jégkorszakból visszamaradt (reliktum) állatfajnak ez a terület a legdélibb lelőhelye.

Orgoványi homokbuckák
Nemcsak látványra megkapó, de szakemberek számára is igen érdekes, amint a mocsarakat, réteket hirtelen hullámzó buckavidék váltja fel. A vidék formakincse megegyezik a fülöpházival és a bugacival, de növényzete a kettő közötti átmenet. A fülöpházi homokon a gyep és a futóhomok, a bugaci ősborókásban pedig már az erdő az uralkodó. A buckák legszembetűnőbb növénye a közönséges boróka. A buckák biztosította szélsőséges viszonyok mellett a lombhullatók közül csak a fehér- és szürkenyár találja meg életfeltételeit. A cserjék közül gyakori még a tűzpiros termést érlelő egybibés galagonya, a kökény, a varjútövis benge, a sóskaborbolya és a fagyal. A cserjék és fák között a – fülöpházi buckákról már ismert nyílt homokpusztagyep fedi lazán a homokot. Gyakori fűfélék a homoki csenkesz és a deres fényperje. Más gyakori homoki növények mellet, mint például a bennszülött homoki imola, vagy a pusztai kutyatej, megismerhetünk két félcserjét, a selymes- és buglyos zanótot. Sokkal ritkábban kerül a látogató szeme elé a lila virágú homoki csűdfű. A nyár feltűnő homoki növénye még a dúsan ágas-bogas buglyos- és homoki fátyolvirág. Az orgoványi buckák egyik rejtőzködő növényritkasága a csikófark, amely a magyar növényvilág élő kövületei közé tartozik.

Az Ágasegyháza környéki homokbuckák állatvilága hasonlít a fülöpházi, vagy a bugaci területekéhez. Itt is találkozhatunk hangyaleső tölcsérekkel, és megcsodálhatjuk a bikapók hímjének téglavörös szénét is. Csapatosan telepszik meg a gyér növényzetű, gyorsan felmelegedő helyeken. Gazdag a terület lepke faunája is Gyakori a homoki szemeslepke, és a kutyatej szender. Hernyóját könnyű felismerni színpompás: piros és sárga, fehér pöttyökkel és fekete foltokkal tarkított testéről. Viszonylag gyakori az idősebb odvas nyárasokban a szalakóta. Rendszerint valamilyen kiemelkedő helyen (száraz faágon, szénaboglya tetején, villanydróton) tartózkodik, onnan kémleli az alatta és körülötte lévő terepet bogarak, szöcskék, sáskák után kutatva. A védett terület egy kis részén – a Csíra-szék környékén – szikes pusztai, szikes tavi élővilág alakult ki. Sajnos a lecsapoló csatorna közelsége miatt a valamikori szikes tó kiszáradt, medrében csak alkalmanként találhatunk vizet. A területen a Csíra-szék és az Ágasegyházi rét É-i része szabadon látogatható. Az ágasegyházi Rekettye tanösvény és az orgoványi Pimpó tanösvény a térség jellemző élőhelyein, a homokbuckásokon, lápréteken, természetes és telepített erdőkön vezeti végig a látogatókat. Az útvonalon kihelyezett információs táblák a jellemző növény- és állatfajok megismerését is segítik. A fokozottan védett orgoványi buckavidék csak szakvezetővel, külön engedéllyel látogatható!

Bugac
A Duna-Tisza közi Hátság közepén terül el a nemzeti park legnagyobb területe, Bugac. Felszín-alaktanilag nagyon hasonlít a fülöpházi és az orgoványi buckákhoz. Egymást váltják a szélbarázdák és az éles gerincű meredek homokbuckák. A legmagasabb buckákat az itt élők el is nevezték: Messzelátó-hegy, Lóállás, Betyár-állás, Pipagyújtó-hegy… stb. A buckasorokat ÉK felől a bugaci puszta szegélyezi. Azonban puszta sem teljesen sík, a széles, lapos szélbarázdákban mocsarak, nádasok, szikes tavak alakultak ki. Mára a pusztának csak kb. 1/10-e maradt meg természetközeli állapotában. Erdősítések és szántók zsugorították a pusztát, de a csatornázások és a csapadékhiány miatt eltűntek a szikes tavak, kiszáradtak a buckaközi semlyékek és lápok is.  20. század elején táj legnagyobb részét nyílt homoki gyepek, borókás foltok, és néhány fa foglalta el. Az erdősítés alapvetően átalakította a táj egy részének arculatát. A telepített fenyvesek, akácosok és nyarasok megkötötték a homokot, de el is pusztították az eredeti növénytakaró jelentős részét. A meredek buckaoldalak és buckatetők legszárazabb és tápanyagban legszegényebb növénytakarója itt is a nyílt homokpuszta-gyep. Első virágzó növények között a ritka fekete kökörcsint (Pulsatilla nigrans), melynek bókoló virágaival ritkán találkozhatunk a Duna-Tisza közén. Feltűnő a tömegesen virító sárga homoki pimpó (Potentilla arenaria), a tavaszi kőhúr (Minaurtia verna) apró fehér, és a törpe árvácska (Viola kitabeliana) tarka virága már jobban elbújik. Májustól teljesedik ki a buckák növényvilágának színpompája. A báránypirosító (Alkanna tinctoria) és naprózsa (Fumana procumbens) mellett nem ritka a sárga virágú homoki varjúháj (Sedum hillebrandtii), a homoki vértő (Onosma arenaria), a homoki nőszirom (Iris humilis arenaria), és a szalmagyopár (Helichrysum arenarium). A már jól ismert fajok mellett itt találhatunk néhány igazi ritkaságot. Az egyik ilyen a gyapjas csüdfű (Astragalus dasyanthus). Könnyű felismerni erősen bozontos és elálló szőrű föld feletti hajtásairól, és sárga virágairól. Ez a tápnövénye egy jégkori maradványfaj lepkének, a fóti boglárkának. Nyár közepétől üde színfolt a borzas len (Linum hirsutum) kékes virágtengere. A homok ősszel is tartogat meglepetéseket. Ekkor hozza virágát egyik „bennszülött” növényünk a homoki kikerics (Colchicum arenarium). Tudományos nevét (Colchicum) az ókori Kisázsia egyik tartományának Kolkhisznak nevéről kapta. A mondák szerint Medea kolkhiszi királylány – aki neves boszorkány is volt – kikericset használt varázsszereinek előállításához. A kikerics egy kolchicin nevű erős mérget tartalmaz, mely fulladásos halált okoz. A kis termetű növény ősszel hozza lila színű virágait, de csak tavasszal fejleszt leveleket és hozza a termését, melyek őszre már elszáradnak.
A buckák széles-lapos tetején erőre kapnak a nyárfák, és kisebb nagyobb záródott foltokat alkotnak. Alattuk gyakori a közönséges boróka (Juniperus communis), másutt a galagonya (Crataegus monogyna), a kökény (Prunus spinosa), a sóskaborbolya (Berberis vulgaris) és a fagyal (Ligistrum vulgare). A borókás-nyárasok aljnövényzetében nem ritka a piros madársisak (Cephalonthera rubra), a vörösbarna nőszőfű (Epipactis atrorubens) , és az 1994-ben felfedezett bugaci nőszőfű (Epipactis bugacensis). Mindhárom faj az orchideák közé tartozik. A puszta talajának növényzete teljesen elüt a buckákétól, sokkal zártabb, mint a buckás területeké. Gyakori a koloncos legyezőfű (Filipendula vulgaris), a mezei komócsin (Phleum pratense) és a rezgőpázsit (Briza media). Itt tenyészik az egyik legkorábban nyíló orchideafajunk, az agárkosbor (Orchis morio) és az egyre ritkuló pókbangó (Ophris sphegodes) is. Májusban bontják szirmaikat a különböző zsálya fajok, a magyar szegfű (Dianthus giganteiformis ssp. Pontederae) és az üstökös pacsirtafű (Polygala comosa) is. A gyepek leromlásával kialakult a homoki legelőkön barázdált csenkesz helyét a sovány csenkesz (Festuca pseudovina) foglalja el. Valamikor a bugaci puszta üde színfoltjait jelentő szikes tavak – Szappanos-tó, Szekercés-szék – mára kiszáradtak. A parti zóna sós rétjei is átalakulóban vannak. Bugac állatvilága is sok hasonlóságot mutat a többi homokterületével. Itt is gyakoriak a hangyaleső lárvák tölcsérei a nyílt homokon. A kifejlett állatokat már nehezebb felfedezni. Az egyenesszárnyúak talán a sáskák a leggyakoribbak. Meleg augusztusi napon százával röppennek fel a pusztát járó ember lába elől. Gyakori a homokszínű sáska, melynek hátsó szárnya halvány azúrkék. Méretével is kiemelkedik a sáskák közül a megnyúlt fejéről könnyen felismerhető sisakos sáska. Tekintélyes termete ellenére mégsem ez a leghosszabb egyenesszárnyúja a bugaci pusztának. Néhány éve egy terepbejárás során bukkantak rá a nemzeti park szakemberei a ragadozó életmódot folytató fűrészlábú szöcskére, mely 15 centimétert is meghaladó testhosszával érdemelte ki a – Magyarország leghosszabb rovarja – megtisztelő címet. A puszta minden pontján találhatunk valami érdekeset. A nyílt homokon megfigyelhetjük, hogyan ássa el az utódai számára bölcsőként-táplálékként szolgáló lepkehernyókat a homoki hernyóölő. A mintegy 2 cm hosszú darázs könnyen felismerhető hosszú nyelű potroháról. A napsütötte helyeken gyakran láthatjuk sütkérezni a homoki gyíkot (Podarcis taurica) és a zöld gyíkot (Lacerta viridis) is, alkonyatkor merészkednek elő a barna ásóbékák (Pelobates fuscus) és a zöld varangyok (Bufo viridis). A puszták és az erdők leghangosabb lakói a madarak. Gyakori a szajkó, a feketerigó, az örvös galamb, a fülemüle, a vadgerle, a sárgarigó. Egyre gyakrabban látható a magasban keringő egerészölyv is. Az odvas fákban gyakran fészkelnek a seregélyek és a csókák és szalakóták is. Alighogy a nap lebukik, máris elkezdi pirregő énekét a lappantyú. Alkonyattól a hajnalig csapongva vadászik repülő rovarokból álló táplálékára. A madarak mellett feltétlenül meg kell emlékeznünk az emlősökről is. Néhány éve még nagy számban éltek üregi nyulak a bugaci erdőkben, de a myxomatosis nevű betegség szinte teljesen kipusztította őket. A nyulak természetes ellenségei voltak a rókák, a görény és a héja is.  A bugaci puszta képéhez évszázadok óta hozzá tatoznak az ősi magyar háziállatok, a racka juhok, a szürke marhák és a magyar félvér lovak.  A bugaci területre a Karikás-csárdánál lehet bejutni. A bejáratnál vásárolhatunk belépőjegyet, és itt kaphatunk további információt. A pusztán gyalogosan vagy lovas kocsin lehet közlekedni. Messziről feltűnik a Pásztormúzeum kúp alakú épülete, mely a területre jellemző élővilágot és a kecskeméti puszták pásztoréletét mutatja be. A közelben levő állattartó telepen kisbéri félvér lovakat tenyésztenek. A bugaci csikósok ügyességét és a régi pásztorhagyományokat a főszezonban naponta ismétlődő lovas programok jelenítik meg. A bejárat és az istállók közelében régmúltban használatos pásztorépítmények hű másait láthatjuk. A bugaci puszta ma is az őshonos magyar háziállattartás egyik központi helye. Az Alsó- puszta és a Bugaci Nagyerdő a piros kereszt jelzésű, és a piros sáv jelzésű turistautakon látogatható. A kisvasút Hittanya megállójától a 2 km-es Boróka tanösvény vezet A Pásztormúzeumhoz. A táblák a puszta élővilágát és az állattartás hagyományait mutatják be. A piros kereszt jelzésű túra útvonal ágazik le az Erdei tanösvény, mely egy hurokjellegű. További látnivaló még a csodálatos környezetben fekvő Alföldfásítási Múzeum. Akik több napot kívánnak eltölteni Bugacon, azok a környék lovas centrumainak vagy szálláshelyeinek szolgáltatásait vehetik igénybe. Az ide látogatók felkereshetik még Kiskunmajsa termálfürdőjét, mely országos hírű.

BUGACPUSZTA RÖVID TÖRTÉNETE /1562 – 1944/

Bugac-és Monostorpuszta a Duna-Tisza köze legnagyobb legelője már hosszú évszázadok óta a nomád pásztorkodás színhelye volt. A XVI. században (1562-ben) már mindkét pusztát kecskemétiek bérelték. (Bugac és Monostor területe négy pusztából áll: Kis-és Nagy-Bugac, alsó-és Felső-Monostor). Bugac évszázadokon keresztül kun terület volt. Az eddigi kutatások szerint nevének értelme is kun eredetű. A kun-kódex szerint: a – buga- szó bikát jelent. A bugac illetve a – bugacs – szó a bikával foglalkozó egyén. A középkorban a mai Bugacpuszta közepe táján a feltételezések szerint község ,település volt: BUGACHÁZA néven. E település viszont már a török hódoltság elején elpusztult. Kecskemét város Alsó- és Felső-Monostor pusztát 1796-ban vásátolta meg Matjhényi Károlytól. Ez a pusztabirtok a vétel idején per alatt állott, emiatt csak 1853-ban lett telekkönyvileg is jogerősen a város tulajdona. Bugacpuszta egyik részét Nagy- bugacot 1868-ban vette meg a város a Földváry családtól. Kis-Bugacot (Bugacpuszta ÉNY-i részét) 1901-ben vette meg a város Szentkirályi Kálmán földbirtokostól. Így tehát Monostor- és Bugac-puszta együttvéve közel 30.000 kh területű (erdős, szikes-tavas, legelő) birtok teljes egészében 1901-től lett Kecskemét város tulajdona. Bugac- és Monostor-puszta Kecskemét város külterületével nem összefüggő közigazgatási terület, hanem különálló határrész (exclave). A 19. század utolsó évtizedében 1894-ben Kada Elek kezdeményezésére több neves író, költő, festőművész kereste fel Bugacpusztát. A következő évben 1895-ben látogatott el a híres természettudós, etnográfus és országgyűlési képviselő Herman Ottó, aki nagy szakértelemmel tanulmányozta a puszta néprajzi értékeit a nomád pásztorélet titokzatos világát. 1894-től a helyi és országos lapokban (Kecskeméti Lapok, Kecskemét, Vasárnapi Újság stb. ) több méltatás jelenik meg a bugaci pásztorok életviteléről a pásztorélet romantikus világáról. 1896-ban Herman Ottó kezdeményezésére az Ezredévi Kiállításon is bemutatásra került a bugaci pásztorélet látványos formában.  A tárgyi eszközök (a cserény és tartozékai) mellett néhány kiválasztott pásztor (Zubornyák Sándor, Dobos József, Gubacsi Pál) személyesen is részt vett Budapesten a milleniumi kiállításon, ahol több ezren – hazai és külföldi látogatók – tudomást szerezhettek Kecskemét híres pusztájáról. Ezután vált igazán ismertté Bugacpuszta, mint az ősi magyar nomád pásztorélet színhelye, ahová igen sokan (belföldi és külföldi művészek, tudósok) a későbbiek folyamán el is látogattak személyes tapasztalatszerzés céljából. A századforduló évében 1900. július 21-én Kada Elek, Kecskemét város polgármestere Vendégkönyvet (emlékkönyvet) helyeztetett el a bugaci pusztaház vendégszobájában. Ettől az időponttól a vendégek, látogatók, kirándulók, turisták, híres-neves emberek írták be nevüket és többen megjegyzéseket is bejegyeztek a vendégkönyvbe. Három évtizeden át több ezer látogatója volt a pusztának. Egy részük hivatalos (városi tisztviselő), a többiek pedig belföldi és külföldi turistaként érkeztek rövid látogatásra. Az 1930-as évek elején a fővárosban már virágzó idegenforgalom volt. Vidéki viszonylatban csupán a Hortobágyi puszta megtekintésére korlátozódott az érdeklődők köre. Ugyanis Bugacnak nem volt a fővárosban kellő propagandája az idegenforgalmat irányító és szervező vezetők körében. Egyébként tudtak Bugacpusztáról, de külföldi csoportokat még véletlenül sem irányítottak a puszta megtekintésére.  Csupán szórványosan érkeztek külföldiek legtöbb esetben a Kecskeméti rokoni, ismerősi kapcsolatok révén jutottak ki a pusztára, ahol kellemesen töltöttek néhány órát, esetleg egy-két napot. 1932-től viszont nagy változás történt a kecskeméti idegenforgalomban. Négy kecskeméti újságíró tervezetet készített a kecskeméti idegenforgalom lehetőségeiről. A tervezett egyik kiemelt, fontos célkitűzése volt a bugaci puszta népéleti és jószágtenyésztési érdekességeinek bemutatása, vagyis a bugaci puszta és pásztorélet bemutatása a hazai és külföldi turistáknak. A tervezett elkészítői tanácskoztak a Gazdasági Vasút és a város vezetőivel, majd 1932 őszén javaslatot nyújtottak be a városhoz, hogy Bugac világhírességét idegenforgalmi hellyé emelik. Előterjesztésüket siker koronázta. Megkapták a város támogatását és elkezdődött, elindult a szervezőmunka. 1933. május 17-én megtörténik a sajtóbemutató Budapesten, ahol az idegenforgalom teljes vezérkara, s a budapesti és vidéki sajtó megjelenik. A budapesti napilapok beszámolnak az átütő sikerről. 1933. május 21-e fordulópont Kecskemét idegenforgalmának életében. Az országos idegenforgalmi szervek, és az országos sajtó részére e napon rendezte meg az Idegenforgalmi iroda a bugaci bemutatót. Ettől az időponttól a bugaci idegenforgalom világsikert aratott. Látogatók, főleg külföldiek ezrei jönnek közeli és távoli országokból a bugaci pásztorélet megtekintésére. 1937-ig közel 20.000 látogató fordult meg Kecskeméten és Bugacon.  Az idegenforgalom hanyatlása különösen érezhető volt az 1939 utáni években, amikor már a II. világháború javában folyt Európa szerte. Az utazások lecsökkentek annyira, hogy 1944-ben a háború befejezése előtti utolsó évben már szinte senki sem jött a pusztát megcsodálni. 1944 októberében, felsőbb utasításra a jószágok nagy részét áttelepítették Dunántúlra, majd onnan nyugatra szállították. A puszta ezzel elvesztette igazi romantikáját. A lakosság többsége is elmenekült. Így a tanyák nagy része, a pusztaház, a Szentkirályi major is árván maradt a harcok alatt, aminek az lett a következménye, hogy a visszatérő lakosság üres, romos épületeket talált. Jószágok alig maradtak. Az említett két gazdasági épületből a felszereléseket és a bútorzatot széthordták. A tervezett bugaci idegenforgalmi és sport célokat szolgáló repülőtér félig-meddig megépült, de végül is a háború alatt hadicélokat szolgált, így igazi funkcióját elvesztette. Az úgynevezett kettős-állomás (Bugac állomás) mellett a fenyves erdő szélén kiépített kirándulószín és étkező is megsínylette a háború pusztításait. A pusztán ugyancsak árván maradt az iskola épülete is, amelyet 1926-ban gróf Klebelsberg Kúnó kultuszminisztersége idején építettek. Az iskola falai és a tetőzet is megrongálódott, a benne lévő bútorzat és felszerelés nagy része eltűnt a háború alatt.

„A háború után a híres bugaci pusztán sehol semmi élet”, így jellemzi a korabeli újságban a cikkíró, Domján Mihály. A továbbiakban így számol be személyes élményeiről: „A világhíres bugaci pusztán birkózik a füves emelkedésekkel, zsombékokkal autónk. Élőlénynek sehol semmi nyoma, csak a napfény szikrázik az eső után frissen zöldellő tájon. A gulyák, ménesek, juhnyájak áldozatul estek a háború pusztításainak. A puszta romantikája a múlté. A szilaj pásztoréletnek vége, talán örökre, az itató-kutak környékét benőtte a gaz és a gyom. Az élet elköltözött innen, csend van a pusztán és csend a lélekben.” Hát igen, a háború előtt 3000-4000 szarvasmarha, több ezer juh és hatalmas ménes adta meg Bugac igazi varázsát, és mindez már csak a múlté. Bugac első nagy korszaka ezzel lezárult, de az ott élő emberek emlékezetében megmaradt őseik bátor, edzett, kitartó és mindig újrakezdő szelleme, amely erőt adhat az utódoknak, egy új világ megteremtését.

Szikra és az Alpári-rét
A Kiskunsági Nemzeti Park legkisebb területegysége a Szikra és az Alpári-rét az Alsó-Tiszavölgyben található. A Tisza meandereiből kialakult természetes és mesterséges holtágak, ártéri erdők, hullámtéri kaszálók ma is őrzik az évszázadokkal ezelőtti természetet. Itt fut össze a Homokhátság keleti pereme a mélyebb fekvésű Tisza-völggyel. Az egymástól elkülönülő geológiai adottságú tájak rétegtani határain a csapadékosabb időszakokban talajvízforrások is a felszínre törnek. A magasabb térszínt alkotó löszpartok végigkísérik ezt a területet. Ezeken a helyeken már a bronz korban is települtek falvak, hiszen abban az időben az Alföld egyharmad részét állandóan, a másik harmadát időszakosan víz borította. A nemzeti park e területén két jelentősebb holtág van, a szikrai (Tőserdő) és a tiszaalpári. Mindkettőt fajgazdag ártéri erdőtársulások övezik. Déli irányban a védett terület az Alpári- rétben öblösödik ki. A 19. században végrehajtott folyószabályozások során kialakult Szikrai holtág 9 km hosszú. De nagyobb árvizek idején a Tisza friss vízzel önti el a holt medret. A Tőserdő természetes lefűződésű morotvája a Dög-Tisza, melynek vizén fehér tündérrózsa (Nympaea alba) állomány él. A szikrai holtágat ártéri erdők övezik. Közvetlenül a vízparton puhafás ligeterdők állnak. Jellemző fajai a bokorfüzesek, fűz-nyár éger ligetek. A mélyebb fekvésű vízzel borított helyeken égerláp erdők állnak. A magasabb térszíneken tölgy-kőris-szil ligeterdők képviselik a keményfás társulásokat. Gyakori a fákra kapaszkodó ligeti szőlő (Vitis silvestris), mely beárnyékolja az alsóbb szinteket. Az árnyékos-nedves erdőkben az Alföldön ritka kontyvirág (Arum maculata) is megtalálható. A Tisza-völgy bennszülött virága a tiszaparti margitvirág (Leucanthemum serotnium), főleg vizesebb években tömeges a gyepeken.  A holtágak gazdag hínár vegetációjának látványos tagja a  tündérrózsa, a sárga virágú vízitök (Nuphar luteum), a békattutaj (Hydrocharis morsusranae) és a békaliliom (Hottonia palustris). Ez a változatos élőhely sokszínű madárvilágnak biztosít táplálkozó és fészkelő helyet. Az erdők énekes madár faunája a Duna-Tisza közén kiemelkedőnek számít. Az ártéri erdők ritka madara a szürke küllő (Picus canus) és a fekete harkály (Dryocopus martius). Az odvas füzesek baglyok és denevérek számára is megfelelő otthont biztosítanak.
Hasonlóan gazdag és változatos a tiszaalpári holtág is. A Duna-Tisza közén az egyik legszebb panorámája az alpári templom-dombról tárul a szemünk elé. Honfoglalás kori állapotokat láthatunk a gyakran vízzel borított Alpári-réten. Kora tavasztól nyüzsgő madárvilág életét figyelhetjük meg az úszó lápokkal borított nagy kiterjedésű élőhelyen. Fészkelnek itt a kanalas gémek (Platalea Ieucorodia), a nagykócsagok (Egretta alba) és kiskócsagok (Egretta garzetta), a bakcsók (Nycticorax nycticorax), a vörös (Ardea purpurea), és szürke gémek (Ardea cinerea). Kormoránok (Plalacrocorax cabro) és kis kárókatonák (Plalacrocorax pygmaeus) szárítkoznak a száraz fatörzseken. A vadászó
A vadászó békászó sas (Aquila pomarina) is időnként feltűnik a kiterjedt vizek felett. A vízre nyúló fákról vadászó színpompás jégmadarat (Alcedo atthis) is többször megfigyelhető. Tömegesen úszkálnak récék, ludak és vöcskök is az Alpári-réten. A terület történelmi emlékeket is őriz. Tiszaalpárt 1075-ben a I. Géza király oklevele említi Olper néven (Olper török eredetű szó, jelentése hős férfi). Anonymus szerint az alpári síkon futamították meg honfoglaló őseink Zalán fejedelem bolgár-görög csapatait 895-ben. Tiszaalpár község külső megjelenésében, településszerkezetében a Tisza menti települések hangulatát őrzi. A falu északkeleti részén két meredek falu löszdomb emelkedik. Ezek egyikén egy bronzkori földvár maradványa, míg a másikon a római katolikus templom áll. A Tőserdőben a Kontyvirág tanösvényen, Tiszaalpáron az Árpád fejedelem tanösvényen sétálva mindenki megismerheti a védett terület természeti és kultúrtörténeti értékeit.
Szintén a Tőserdőben található a Kontyvirág Erdei Iskola, mely egész évben várja a gyerekeket.

Peszéradacsi rétek
A Kiskunsági Nemzeti Park Peszéradacsi rétek területe ékes bizonytéka annak a fajgazdagságnak, amit ezek a területek ma is hordoznak. A Peszéradacsi rétek területe Kunpeszér, Kunadacs, Kunbaracs és Tatárszentgyögy települések közé ékelődik A ritkán lakott vidék különleges tájképi értékeket hordoz. Az „elárvult” vidéken tehenek legelésznek, a tanyák szegénységről árulkodnak. Mégis van valami megkapó ebben a tájban, amit viszonylagos érintetlensége és nyugalma áraszt. Változatos élőhelyei közül említést érdemelnek a lápok, láprétek, mocsárrétek, nedves kaszálok, valamint az itt található homokterületek és homoki erdők. Lápi és homoki nyírfás erdőrészletei kivételes értéket képviselnek. Erdőrezervátumai évszázados tölgyfákat őriznek. Számos példa van itt, a homoki, a szikes és lápi szukcesszió változataira és átmeneteire. Ezek jól tanulmányozhatók, pl. Kunpeszér térségében. A sziki növénytársulások vakszik-fokkal tarkított ürmös-veresnadrág csenkeszes részeinek védett növény a törpe nőszirom (Iris pumila), poloskaszagú kosbor (Orchis coriophora). Homoki legelői számos csüdfű-félét rejtenek. A lápréteken számos védett és fokozottan védett faj található, mint a vitézkosbor (Orchis militaris), szúnyoglábú bibircsvirág (Gymnadénia conopsea), vagy a légybangó (Oprhys insectifera). Ritka faja még a területnek a közép-európai-mediterrán elterjedésű a mocsári kardvirág (Gladiolus palustris), melynek állományait a mocsárlecsapolások szinte teljesen eltüntették. A Kiskunság turjánosaiban több helyen is elfőfordul nak ennek az egész Európában fokozottan védett növényfajnak kisebb populációi. Számos ritka lepkefaj állandó élőhelyei a dúsan virágzó mocsár- és láprétek, de több fokozottan védett gerinces faj jelentős állományai is megtalálhatók itt. Hüllőfaunájának érdekesebb képviselői a védett és ritka rézsikló (Coronella austiraca), az elevenszülő gyík (Lacerta vivipara) és a veszélyeztetett rákosi vipera (Vipera ursinii rakosiensis). A Kunadacs határában működő Vipera védelmi központ Európai Uniós támogatással igyekszik megmenteni ezt az egész Európában kipusztulással fenyegetett kígyót. A programot a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület irányítja a nemzeti park szakembereinek koordinálásával. Területén mind a szikes, mind a homokterületekre jellemző fészkelő madárfaj előfordul. A láprétek ritka madara a nagypóling (Numenius arquata), nála sokkal gyakoribbak a bíbicek. A pusztákon itt is jó dürgő helyeket találnak a túzokok. A madarak télen biztonságos táplálkozó helyet találnak a szántóföldeken. A ragadozó madarak közül a kerecsensólyom (Falco peregrinus) és a kékvércse (Falco vespertinus) is kedvező életfeltételeket talál az erdős területeken. A kunadacsi horgásztótól indul az Kosbor tanösvény melyen a temetődombot övező mocsárréteket bejárva a turjánvidék változatos élőhelyeit lehet megismerni.

Miklapuszta
Miklapuszta a Solti-síkság és a Kalocsai-Sárköz határán fekvő nagy kiterjedésű szikes puszta, 1996-ban lett a Kiskunsági Nemzeti Park része. A jelenleg védelmet élvező szikesek főleg a Duna szabályozasa után alakultak ki, mivel a talajvíz mozgása megváltozott. Az erősen szikes – nyáron a sókiválástól vakítóan fehér, alacsony fekvésű térszintek között magasabb felszíneket, úgynevezett padkákat találunk. Méretük a néhány száz négyzetmétertől a négyzetkilóméteresig változhat. Jellemzőjük, hogy igen meredek parttal, sokszor egy méterre is kiemelkednek környezetükből. A szikes talajok és e jól fejlett szikpadkák jelentik a védett terület talajtani és geomorfológiai értékét.
A változatos mikrodomborzat hatására a erősen mozaikos élőhelyek alakultak ki. A valamikori állandó vizű mocsarak helyén magas sótartalmú, erősen lúgos vízzel borított szikes mocsarak jellemzők, amik igen fajszegények. A legmélyebb részeken a nád alkot zárt állományokat. A sekélyebb vizekben a zsióka jellemző, amit szikes rétek határolnak.  Az ecsetpázsitos, fehér tippanos rétek jellemzők. A vakszikes felszíneken főleg a pozsgás zsázsa, a sziki sóballa, a bajuszpázsit, a bárányparéj és a sziki őszirózsa él meg. A magasabb hátakat egykoron fajgazdag alföldi sztyepprétek és erdős-sztyepp foltok borították. A fakivágás és legeltetés alapjaiban változtatta meg a növényzet összetételét. Az eredeti vegetációnak csak néhány foltja élte túl az intenzív tájhasználatot. Az alföldi sztyepprét fajai közül a barázdált csenkesz mellett a sárga virágú aranyfürt, a szeplőlapu, és a koloncos legyezőfű színesíti a tájat. A tölgyesek egykori jelenlétének bizonyítékai a tollas szálkaperje és a buglyos kocsord.

Az MME feltáró munkájának eredményeként Miklapuszta madárvilágáról sokat tudunk. Itt már kora tavasszal megindul az élet. Miután a puszta téli vendégei – nagy őrgébics és a kékes rétihéja – visszatérnek északi költőterületeikre, délről megérkeznek a tavasz első hírnökei a bíbicek. A szikes laposok tavaszi vizein nagy számban pihennek meg az északra vonuló pajzsos cankó csapatai mellett, a füstös cankók, a nagypólingok is. Nagy csapatokban pihennek és táplálkoznak itt az észak felé vonuló nagylilikekvetési ludak és nyári ludak csapatai is. Ha a vizek elég nagy kiterjedésűek, és tavasz közepére nem száradnak ki, akkor költ itt gulipán is. De a puszta ekkor nem csak a parti madarak jellegzetes hangjától zajos.  A hangos madárcsapatok mellett két, nehezen megfigyelhető madár az ugartyúk és a széki lile jelenléte adja meg a puszta igazi madártani értékét. Ma már mindkét faj igen ritka, nemcsak Magyarországon, de egész Európában! Valamikor a pusztába ékelődő nádasok gémtelepeket is rejtettek.  A gémek ma már csak táplálkozni járnak a tocsogókra, a szikes gyepekre. A kis kiterjedésű nádasokban ma is fészkel a barna rétihéja, mely jellegzetes vitorlázó röptével keresi főleg békákból, madarakból táplálékát a vizenyős területek felett. Alkonyattájt mély búgó hangja árulja el a nehezen észre vehető bölömbika jelenlétét. Mivel a védett területen nincsenek erdők, csak olyan ragadozó madarak tudnak itt költeni, amik megelégszenek a szarkák és varjak elhagyott fészkével. Ilyen a ritka kékvércse és a kerecsen sólyomvagy a gyakoribb vörös vércse.  is. De látták itt már a hazánkban ritka átvonulóként ismert pusztai ölyvet is. A puszta téli ragadozó madár vendége a gatyásölyv, és a nyilalló röptű kis sólyom (Falco columbarius). Az erdei fülesbagoly is a varjúfélék elhagyott fészkeiben rakja le tojásait. Míg a fülesbaglyok tápláléka főleg pockokból áll, addig a kerecsen sólyom előszeretettel zsákmányolja az ürgéta puszták jellegzetes védett rágcsálóját. A Miklai tájat sok halastó is tarkítja. A benádasodó tópartok jó élőhelyei lehetnek a vízimadaraknak, de azzal, hogy elvezetik a felszíni vizeket, tovább száríthatják a pusztát. Miklapuszta a környező védett természeti területekkel egységes “zöld folyosót” alkot az északról délre vonuló madártömegek számára.  Mivel a terület jelentős része az Állampusztai Rabgazdaság része, és a Csornapusztai lőtér védőzónájába esik kizárólag szakvezetővel látogatható. 

Forrás: Kiskunsági Nemzeti Park Igazgatóság

Sáv bezárása